Az első felmerülő probléma az úgynevezett likviditási csapda, melynek fennállásakor a kamatok csökkentésével (a pénzmennyiség növelésével) nem élénkíthető a gazdaság. Ebben az esetben ugyanis az emberek a jövőben deflációra vagy elégtelen aggregált keresletre számítanak, így vásárlásaik növelése helyett pénzt halmoznak fel. A likviditási csapda legjobb jele, amikor a kamatlábak nullához közeli szinten vannak, illetve a pénzkínálat bővítése nem növeli az árakat. Ezek a tünetek azonosíthatók voltak a 2000-es évek elején Japánban és a legutóbbi válság kapcsán az USA-ban és az EU országaiban is. Ugyanakkor ebben az esetben is van némi mozgástere a monetáris politikának, mivel a nem konvencionális eszközök portfolióhatásokon keresztül képesek a hosszú távú hozamok befolyásolására is, ami javíthatja például a beruházások hosszú távú megtérülését. Azonban Olivier Blanchard is elismeri, hogy a nem konvencionális monetáris politika hatékonysága igen alacsony, az álláspont bírálói szerint pedig egyenesen hatástalan. Valóban nehezen magyarázható meg, hogy a FED és az EKB által végrehajtott jelentős „pénznyomtatás" ellenére miért nem múlt el továbbra sem a deflációs veszély.

Ezért került a középpontba annak vizsgálata, hogyan kerülhető el a likviditási csapda a jövőben. Széles körű az egyetértés, hogy a legtöbb fejlett országban magasabb inflációs rátára lenne szükség jelenleg, mivel ekkor a fogyasztók és vállalatok nem halmoznának föl ekkora pénzkészleteket. Ha a válság előtt 2 százalékkal magasabb lett volna az infláció, akkor legjobb tudásunk szerint azt mondhatjuk, hogy ma is 2 százalékkal magasabb lenne, azaz közelebb állnánk a zéró nominális kamatok emeléséhez. Olivier Blanchard tehát a jegybankok inflációs céljának megemelése mellett érvel.

A második tanulság elsősorban az európai periféria országaira vonatkozik. A hitelezők rohama nem csupán bankokat, hanem államokat is célba vehet, ahogyan azt láttuk az EU perifériájához tartozó országok államkötvényei esetében. Az ilyen helyzetek kezelése végett a kormányok esetében is szükség van egy végső hitelezőre, amely szükség esetén hiteleivel kisegíti a bajba jutott országot. Ennek a leckének az igazságát támasztja alá a perifériás állampapírok hozamának gyors visszaesése az EKB állampapírpiaci vásárlásainak (OMT) meghirdetését követően.

A harmadik kiemelt téma a tőkeáramlások kezelésének kérdése volt. Az adatok alapján optimálisnak tekinthetjük, ha szabadon lebegő árfolyam korrigálja a tőkeáramlásokat. Ugyanis ha a befektetők kivonják a tőkéjüket egy országból, akkor gyengül az árfolyam, aminek következtében nőhet az export és a kibocsátás is. Ezen érveléssel szemben azonban három ellenvetésünk is lehet: (1) amennyiben a hazai hitelfelvevők devizában adósodtak el, akkor a hazai fizetőeszköz gyengülése anyagi helyzetük romlásához vezet, ami csökkenti a belső fogyasztást ellensúlyozva az export növekedésének kedvező hatását; (2) a leértékelődés inflációt eredményez; (3) az árfolyam heves kilengései a reálgazdaságban és a pénzpiacokon is zavarokhoz vezetnek.

Az első érv kevésbé elfogadható manapság, mint korábban, köszönhetően a makroprudenciális intézkedéseknek, a helyi kötvénypiacok fejlődésének és annak, hogy a hitelfelvevők egyre inkább tudatában vannak az árfolyammal kapcsolatos kockázatoknak. Továbbá a monetáris politika javuló hitelessége miatt az inflációs várakozások is stabilabbak, ami korlátot szab a pénzromlásnak, így a második ellenérv is veszít hiteléből. A harmadik azonban megállja a helyét, a feltörekvő országok ezért is döntöttek az úgynevezett piszkos lebegtetés mellett. Ez azt jelenti, hogy az irányadó kamatláb mellett devizapiaci intervenciót, makroprudenciális intézkedéseket és tőkekorlátozásokat is több esetben sikeresen használtak az országok az árfolyam befolyásolására a válság során.

Olivier Blanchard (1948-) francia közgazdász, az IMF vezető közgazdásza, a makroökonómia professzora. Korábban a Harvard Egyetem és a Massachusetts-i Technológiai Intézet (MIT) oktatója. Szakterülete a monetáris politika szerepe, a spekulációs buborékok és a munkaerőpiac természete, valamint a posztkommunista államok transzformációja. Az Ökonometriai Társaság tanácstagja, és az Amerikai Gazdasági Szervezet volt alelnöke.

Kapcsolódó cikkek