A két csoport közötti határ az adott iparág átlagbére: a fejlettek e felett, a betanítók ez alatt fizetnek. Ezzel párhuzamosan a magyar cégeket exportálókra és hazai piacra dolgozókra osztja. Ez a kettős dualitás az (egyik) kerékkötője a gazdaság növekedésének Reszegi szerint.

Mindezt továbbgondolva a kérdés az: miért nincs több, a mai fejlettek bérét kitermelni tudó külföldi, illetve miért nincs több hazai exportáló, hiszen nyilvánvalóan ez generálná a növekvő életszínvonalat, az áhított konvergenciát.

Tudomásul kell venni - és ezzel napi munkám során is gyakran szembesülök -, hogy a méretgazdaságosság, a globális beszerzési képesség ereje bizonyos iparágakban, illetve termékkörökben a helyi és a regionális cégeket csak réspiacokon engedi sikeresen működni. Érdemes sorra venni a külföldi társaságnak értékesített magyar cégek (Szentkirályi, Fornetti) szerepét, sorsát is. Az igazi vízválasztó az lesz, hogy a volt tulajdonosoknak sikerül-e a felvásárló regionális döntéshozatali centrumait idehozni vagy itt megvalósítani, s a fejlett kategóriában tartani a céget. Vagy ha mégsem, „sorozatvállalkozóként" (itt az angol serial entrepreneur-re gondolok, nem a csődök után más és más néven felbukkanó formációkra) új kihívásokat keresni és új brandeket építeni. Ha végül ezen és hasonló akvizíciók ellenértéke nem épül bele a magyar gazdaságba friss vállalkozói tőkeként, a dualitás nőni fog, ahelyett, hogy csökkenne. Ha kiderülne, hogy a cégeladások az elérhető menedzsment szűkössége vagy a bevonható tőke hiánya miatt történtek, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogyan lehet a jövő Fornettijeinek és Szentkirályiainak segíteni, mert akkor ezek az új cégek már befuthatják a teljes életpályát, amire az ötlet minősége alapján predesztináltak voltak.
Úgy gondolom, rövid távon kellenek nekünk a betanítók is, nem csak a fejlettek. A piac - ha elérkezett az idő és békében hagyjuk - úgyis rendet vág közöttük. Lássuk be: lehet a hosszú távú célunk Dánia és Hollandia életszínvonala, de a középtávú inkább az legyen, hogy foglaljuk vissza méltó helyünket Csehország mellett.

A másik alapkérdésre visszatérve: hogyan lesz több magyar tulajdonú exportáló cég? A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány rendszerszintű gondolat.

● Ügyeljen az állam arra, hogy a vállalkozói vénájú fiatalok ne azt lássák, hogy a siker és a vagyonszerzés az ő közelében sokkal egyszerűbb, mint a szabadpiacon. A sikeres vállalatok és a tehetős emberek listái, a média egyre inkább azt üzeni, hogy az állam percek alatt jogosultságokon, lehetőségeken, megrendeléseken keresztül nagyobb koncokat tud és akar is kiosztani, mint ami tudással és munkával megszerezhető. Azt gondolom, hogy ennek a látszólag tudatos üzenetnek a kárát még megbecsülni sem tudjuk.

● Paradox, de a nemzetközileg versenyképes oktatás a hazai cégeknek még sokkal fontosabb, mint a multinacionálisaknak: a multi a nemzetközi hálózatán belül máshol valósít meg egy adott funkciót (pl. beszerzés, szerszámtervezés), ha úgy látja, nem elég jó az itteni felhozatal. De ettől még nagy és sikeres magyarországi egységet tud építeni. Egy magyar céget az ilyen gyengeségek kivéreztethetnek, de legalábbis a növekedését gátolják.

● Fogadjuk el, hogy a nemzetközi versenyképességhez szükséges kritikus üzemméret az esetek zömében hazai mércével nagy. (Kivétel ezalól a globális összehasonlításban egyedi know-how, ami, lássuk be, elég ritka.) Ne álmodozzunk arról, hogy néhány éven belül sokezres populációja alakulhat ki az ilyen vállalatoknak. Az ebbe a körbe sorolható - Reszegi számításait nagyvonalúan felkerekítve - mintegy 750 cég igen jelentős részben egyszeri és nem megismételhető újraosztás (volt állami vállalatok know-how-ján újraépítkezés, frissen betelepülő multik melletti indulás) adta lehetőséget lovagolt meg. A reális cél ennek a 750 társaságnak a rakétaszerű beindítása és évente néhány, legfeljebb 10-20 új cég felfedezése.

● Felmérve ezt a 750 vállalatot és szakmák szerint az igényeket így integrálva, ugyanúgy leadhatnák a megrendelései-ket az egyetemek, szakiskolák felé, mint a Mercedes vagy az Audi teszi. Ebben és hasonló folyamatokban bábáskodhatna az állam a győztesek kijelölése helyett.

● A feldolgozóiparban a nemzetközi piacra a legjobb belépő a betelepült multinacionális cégeknek való beszállítás. Személyes ismereteim alapján állítom, hogy sok tízmilliárd forintnyi olyan alkatrészt, részegységet és szolgáltatást hoznak be minden évben, amelyet technológiailag és a gyártáskultúrát tekintve magyar cégek is képesek lennének beszállítani. 50-100 közepes vállalat kistafírozható lenne ilyen munkával. Hangzatos „beszállítókat keresünk" multi-kormányzati roadshow-k helyett analitikus munkát kell végezni ezen lehetőségek felderítésére (szakmai szervezetek, kormányzat, multik, illetve az őket képviselő kamarák bevonásával). Sajnos ez is sziszifuszi munka, gyors sajtóközlemények lehetősége nélkül, ráadásul érdekeket is sért. A stratégiai megállapodások része lehetne ezen költségek felvállalása a multik részéről, s ennek számonkérése a kormányzat oldaláról.

● A betelepült külföldi cégek legnagyobb része a tényleges beszerzési döntéseket nem az itteni gyárakban hozza, a beszállítóvá válásról szóló határozat legtöbbször a központokban történik. Ez 20-30 éve még nem így volt; a mai spanyol, portugál cégek - nem is beszélve a németekről és franciákról - még anyanyelvükön, esetleg a volt általános iskolai osztálytársukkal alkudhattak meg. A stratégiai megállapodások részévé lehetne tenni a multik hazai gyáraiban dolgozó egy-egy munkatárs hangsúlyos bevonását a beszerzési döntésekbe.

● A beszállítói iparnak nemcsak a technológiai és gyártásszervezési képességek terén vannak komoly elvárásai, hanem számos kiegészítő, adminisztratív területen teszi magasra a lécet a középcégeknek is. Ezeken a területeken a társaságok, az érdekképviseleteik és a kormányzat vállalkozásfejlesztési felelősei közötti együttműködésnek túl kellene lépnie a sokéves unalmas jelszavakon. A szabad szemmel nem látható hasznosságú x-isztáni árumustrák helyett a kormányzat bábáskodhatna olyan formális és informális platformok létrejöttében, ahol sok fontos dolog kerülne előtérbe:

- A multinacionális cégek általános szerződési feltételeinek értelmezésében és a nehezen módosítható szerződéses feltételekben lévő mozgásterek felderítésében a hazai szereplőknek közös tudásbázist és egyedi tanácsadást lehessen nyújtani.

- A feldolgozóiparban, különösen az autógyártásban a megfelelő felelősségbiztosítás elvárás. Az ilyen biztosítások kötéséhez, illetve az esetleges „balhék" esetén a vevővel és a biztosítóval való professzionális tárgyaláshoz is szükség lenne szervezett háttérre.

- Multinacionális vállalatok beszerzőit világszínvonalú műhelyekben játékelméleti alapokon nyugvó tárgyalási technikákra tanítják, és ezt a tudásukat természetesen alkalmazzák a felkészületlenebb szállítókkal szemben is. A legtöbb cégnek ezen a területen szintén jól jönne a tanácsadás, segítség, információmegosztás.

- Minél kisebb egy vállalat, annál nagyobb kockázat számára egy vevő nemfizetése. Az ezekre a helyzetekre szóló biztosítás is fontos része egy beszállító fegyvertárának. Az ilyen szerződések jó kitárgyalása is kívül esik egy kisebb vidéki beszállító és akár a környékbeli jogász komfortzónáján.

- Jelen ismereteink szerint még hosszabb ideig használjuk a forintot mint fizetőeszközt. Határidős ügyletek nélkül felesleges kockázatokat fut számos kis magyar exportőr. Ez is egy tipikus standardizálható, megosztható tudás.

- A legtöbb beszállító felé ma már elvárás, hogy különböző alapanyagokat és alkatrészeket a világ más-más pontjairól szerezzen be, szerszámokat ott készíttessen el. Ez is egy olyan terület, ahol a közösködés, a platformteremtés, a vevők támogatása segíthet az indulásnál.

Összefoglalva az a véleményem, hogy a növekvő gazdaság és az emelkedő reálbér nem néhány látványos intézkedésen áll vagy bukik. A stabilan megnyugtató makroparaméterek szükséges, de nem elégséges feltételek. A hazai cégek fokozottabb nemzetközi vérkeringésbe való illeszkedése is fontos előfeltétel, ehhez viszont a munkaerőbázis minőségi javulása és mennyiségi rendelkezésre állása (demográfia, oktatás), rengeteg aprómunka, türelem, valamint a szereplők nyitott együttműködése elengedhetetlen.

Végezetül egy kollégám minapi, az egyik nagy globális autóipari beszállító céggel folytatott tárgyalásának beszámolójából idézek, bizonyítván, hogy nem egyik napról a másikra várhatunk eredményeket: „A céggel több mint 20 éves a kapcsolat, de eddig még nem jött össze üzlet."

Kapcsolódó cikkek