Annak tükrében azonban, hogy az utóbbi években a gazdaság bővülése szinte teljes egészében uniós pénzekből valósult meg, és a következő évre szóló költségvetési tervben is a fejlesztések fele EU forrásokból van betervezve, nem lehetünk komolyan bizakodóak fejlődési perspektíváinkat tekintve.

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a Figyelőnek a közelmúltban adott interjújában majdhogynem gazdaságpolitikai fordulatot hirdetett meg. A fordulat teljesen racionális dolog lenne, a sajtó és a közgazdászok jó része már eddig is azt hangoztatta, hogy a gazdaságpolitikának el kéne mozdulnia a hatékonyság, a vállalati termelékenység javítása irányába.

Számomra ezért szimpatikus volt a miniszteri programadó nyilatkozat. Ugyanakkor szkeptikus is vagyok. Arról ugyanis nem szólt Varga Mihály, hogy ezeket a célokat milyen eszközökkel érjük majd el. Kijelölt olyan irányokat, amelyek véleményem szerint is helyesek, de arról nem beszélt, hogy miként fogunk oda elindulni, milyen az a gazdaságpolitikai eszköztár, amelyet a kormányzat alkalmaz majd. Őszintén remélem, hogy ennek kidolgozása és politikai elfogadtatása is folyamatban van.

A gazdasági növekedés alacsony voltánál még sokkal nagyobb baj az, hogy nem látszik a mögöttes folyamatokban, hogy mitől lehetne magasabb. Nem kell feltalálni a meleg vizet, kevés gondolkodás után számos olyan területet lehet mondani, ahol kellene és lehetne lépni.

A hatékonyság javításának hosszabb távon kézenfekvő eszköze például a tudás fejlesztésére és alkalmazására való erőteljes támaszkodás, az oktatás fejlesztése és az innováció ösztönzése. Ezeket azonban a kormány eddig követett gazdaságpolitikája nemhogy nem kezelte kiemelt fontosságúként, hanem kifejezetten hátrányos helyzetben tartotta.

Az oktatáson belül ma kiemelt fontosságú a szakképzés. Szinte nincs olyan nap, hogy a sajtó ne cikkezne arról, hogy Magyarországon kevés a szakképzett munkaerő. A kormányzati oktatáspolitika azonban komolyan megalapozott fejlesztési koncepció helyett a duális oktatási modellel próbálja meg a problémát orvosolni. Ez számos helyen, például Németországban bizonyos területeken jól működik. Univerzális eszközként való alkalmazását azonban kifejezetten károsnak tartom. Ez a modell ugyanis elsősorban a munkaerő piac rövid távú problémáit igyekszik megoldani, a mai vállalatok mai igényeit helyezi a fókuszba. A technikai fejlődés mai üteme mellett azonban fogalmunk sincs arról, hogy akik a duális szakképzésben részt vesznek, milyen munkafeladatokkal, foglalkoztatási követelményekkel találják magukat szemben mondjuk 20 év múlva. Ez felveti annak problémáját, hogy az állam által támogatott képzési formák milyen egyensúlyt tartanak a rövid- és a hosszú távú célok között - tartok attól, hogy ma ez az egyensúly nem kedvező.

A specializáció helyett sokkal inkább az alapokat, általános készségeket, és főleg a tanulás képességét kellene a tanulóknak megszerezniük. Lehet, hogy a nagy autógyáraknak jól jön az iskolapadból most kikerülő szakképzett munkás, de ha az nem tanulja meg azokat a képességeket, amelyekkel a jövőben esetleg ma még nem is ismert másik szakmákban is érvényesülni tud, akkor az állam nyakába szakad majd az átképzés, rosszabb esetben a munkanélküli ellátás terhe. A magyar szakképzés rövidtávra tekint, ennek pedig negatív hosszú távú következményei lehetnek a társadalom egészére és az egyéni életpályákra egyaránt.

A növekedésnek persze számos kapcsolódó hosszú távú munkaerőellátási gondja is van. Ide tartozik például az elvándorlás, amely néhány éve kapcsolt igazán magas fokozatba. Tény, hogy Magyarországon európai összehasonlításban alacsonyak a bérek. Az is tény, hogy nem tudunk eleget emelni itthon ahhoz, hogy megakadályozzuk a szakemberek külföldre vándorlását. Fel lehet vetni, hogy az állam a minimálbér fokozatos emelésével rákényszerítheti a vállalkozásokat a fizetések emelésére, de ehhez nagy bátorság kellene. Mégpedig azért, mert ekkor meg kellene teremteni azokat a feltételeket is itthon, amelyek mentén a vállalkozások alkalmazkodhatnának. Magyarországon a munka termelékenysége nagyjából a fele (vagy még alacsonyabb), mint az EU országok szintje. A termelékenység emelése nélkül az érdemi bérfejlesztés fedezete nem teremthető meg. A termelékenység növelésének pedig kulcskérdése a már említett innováció. Lehet, sőt kellene csökkenteni a bürokráciát, mérsékelni a munkát terhelő járulékokat is. Ezek mind fontos tényezők, de az alapproblémát, a vállalati hatékonyság hiányát nem oldják meg.

A magyar vállalkozások egyik legnagyobb gondja az, hogy kevés a jól képzett menedzser. Számos kis- és középvállalat nőtt ki a semmiből, az alapítók kiválóan kitalálják és megvalósítják a termelési folyamatokat, de egy bizonyos méret fölött már hiányoznak a menedzseri képességek. Nagy szükség lenne a menedzserképzés- és továbbképzés átfogó fejlesztésére, főként a kis- és közepes vállalatokra fókuszálva. A felsőfokú intézmények közgazdász szakjain a diákok leginkább azt tanulják meg, hogy miként kell szakmailag és szervezetileg beleilleszkedni egy nagyvállalati működésbe. Azt viszont nem, hogy miként lehet irányítani, menedzselni egy kisvállalatot De szükséges lenne a továbbképzési rendszer radikális fejlesztésére is.

De térjünk vissza az elvándorlásra. Véleményem szerint rövid távon túl sokat itt sem lehet elérni. Hosszabb távon a képzés mellett a politikai-társadalmi légkör változása tudna sokat segíteni, egy más hangulatú Magyarországra a bérszínvonal alacsonyabb volta ellenére talán szívesebben jönnének haza a külföldön dolgozók. Hasonlóan politikai, ezen belül jórészt kommunikációs jellegű probléma a munkaerő importjának kérdése. A politika úgy tesz, mintha ilyen Magyarországon nem is lett volna soha, figyelmen kívül hagyja a történelmi perspektívát. Magyarországra évszázadok óta áramlik a munkaerő. A kérdés nem az, hogy ezt meg lehet-e akadályozni, hanem az, hogy miként lehet megteremteni azokat a feltételeket, hogy a magyar gazdaság javára fordítsuk ezeket a folyamatokat.

A tényleges problémákkal való szembenézés hiánya jelentkezik a közmunkával, a roma foglalkoztatással kapcsolatban is. Ezek alapvetően kulturális kérdések. Kétségtelen, hogy az országon belül szakadék húzódik ebből a szempontból. Olyan programok kellenének, amelyek ezt betemetik. Ám egy olyan kulturális környezetben, amelyet átsző a korrupció, ez aligha lehetséges. A korrupció egyik legsúlyosabb következménye ugyanis az, hogy az emberek elvesztik a hitüket abban, hogy a saját maguk erejéből boldogulhatnak. A korrupció ott van a legfelsőbb szinteken is - lásd az uniós pénzek felhasználását -, és a legalsóbb szinteken is, például a közmunka programoknál. A szakadék betemetéséhez szükséges kultúra kibontakozásának így nagyon kevés esélye van.

A cikk megjelent a Figyelő 2016/33. számában.

Kapcsolódó cikkek