Gyengébb eurót!
Néhány szerző már sürgette az euró gyengülését. Charles Wyplosz például abból, hogy mind a fiskális mind pedig a monetáris politika az eurózónára korlátozódik, arra következtet, hogy az egyetlen módja a gazdasági recesszió leállításának az export növelése, amit az euró gyengülése segíthet elő. Ehhez hasonlóan Bernard Delbecque is az euró gyengülésétől várja a gazdaság felélénkülését, illetve az infláció növekedését, ami nagyobb infláció-különbséget jelentene a tartalékkal rendelkező országok (főleg Németország) és az eladósodottak (főként Spanyolország) között.
Azonban a gyengébb euró kérdése kapcsán három okot kell figyelembe vennünk:
- Elsősorban, az eurózóna tagok közel kiegyensúlyozott aggregált folyószámlával rendelkeztek. A válság előtt például Németország a Monetáris Unión belüli reál valutaárfolyama jelentősen elértéktelenedett, és a német folyószámla jelentős többlettel bírt. Ennek ellenkezője történt Spanyolországban. Mindez azt sugallja, hogy a válságot megelőző trendek megfordítása kitisztíthatja az eurózónán belüli folyószámla egyenlőtlenségeket anélkül, hogy gyenge euróhoz kellene folyamodni.
- Másrészt az Európai Központi Bank célkitűzése az árstabilitás biztosítása, így nem járulhat hozzá a magasabb aggregált inflációhoz.
- Harmadrészt az Európai Központi Bank monetáris enyhítése más kárán juttathatja előnyhöz az eurózónát, s az így elért többletet a világ többi részének kellene fedeznie.
Az Eurozónán belüli kiegyenlítés korlátai
A fent említett első témára koncentrálva Darvas egy friss tanulmánya felmérte az eurózónán belüli kiegyenlítés lehetőségét és ennek hat meghatározó korlátját fogalmazta meg.
- Először is az eurózóna belső kereskedelmének aránya nem mondható magasnak és ráadásul csökkent is az euró első évtizede alatt. Például 2011-ben a 12 zónatag részesedése a német exportból 38 százalék, az importból 43 százalék volt. Ugyanez a ráta Spanyolország esetében 53 és 47 százalék, Görögországnál pedig 29 és 41 százalék volt.
- Másrészt az eurózónán belüli kereskedelmi mérleg már nagyrészt igazodott ezekhez a körülményekhez.
- Harmadrészt azon három tagország reál-effektív valutaárfolyama (REER), amelyeknek a külső fenntarthatósága veszélyben van (Görögország, Portugália és Spanyolország), már vagy igazodtak a helyzethez vagy nem mutat túlzott eltérést 2000 óta.
- Továbbá 2011-re Luxemburgon kívül csak két ország rendelkezett folyószámlatöbblettel, Németország és Hollandia. Ausztria többlete a GDP 2 százaléka alatt volt, míg Belgium és Finnország folyószámlahiányt könyvelhetett el. (A finn gazdaság helyzetéről olvassa el korábbi írásunkat.)
- Mivel a fenti pontokból az következik, hogy az eurózóna északi részének külső többlete és főként a déli országokkal szembeni többletük csökkentek, és Görögország, Portugália és Spanyolország reál valutaárfolyamai nem olyan magasak, egy tisztán EU-n belüli kiegyenlítő stratégia túlkompenzációt kívánna német és holland részről. Ezáltal például Spanyolország EU-n belüli kereskedelmi többlete kompenzálná az extra-euró miatt fellépett kereskedelmi hiányt. Wolff szerint, ha az EKB a 2 százalékos inflációs célt tartja, és az árak alakulása előbb-utóbb követi a bérek alakulását, akkor az árak növekedése Észak-Európában az árak csökkenését vonja magával Dél-Európában. Ez a koncepció nem tűnik megvalósíthatónak, figyelembe véve a bérek csökkenő tendenciáját az alacsony bérezésű országokban.
- Végül pedig, az eurózóna közel kiegyensúlyozott aggregált folyószámla helyzete nem feltétlenül jelenti, hogy az euró egyensúlyi helyzetben van. Becslések szerint az euró a válság előtt túlértékelt volt. Az Európai Unión belüli eltérő reál valutaárfolyamok illetve a folyószámla egyéb tényezői miatt, a válság előtt megfigyelhető volt a folyószámla hiányról többletre való átmenet Ausztriában és Németországban. Hollandiában ez a többlet megnövekedett, míg Luxemburgban stabil maradt.
Mit lehet tenni?
Az Európai Unió déli országaiban az egységnyi munkaerőre eső költségek (ULC) csökkennek, míg az északi tagországokban növekednek. Merler és Pisani-Ferry írásukban azt szemléltetik, hogy a déli tagok reál-effektív valutaárfolyamának kiegyenlítését elősegítené, ha az északi tagországok fokozatosabban alkalmaznák a fiskális lépéseket, ami sajnos a jelenlegi szemlélet szerint nem valósítható meg. Strukturális reformokra szintén szükség van, annak érdekében, hogy a bérek jobban igazodjanak a munkanélküliségi ráta alakulásához, azonban ez csak hosszú idő múlva valósulhat meg. A gyengébb euró is szükséges ahhoz, hogy támogassa az eurózóna déli országainak Európai Unión kívüliekkel való kereskedelmét, amely élénkítené az exportot, a növekedést, az inflációt valamint a béreket Németországban, ezáltal segítve az Európai Unió alkalmazkodását és az euró túlélését.
Az Európai Központi Bank fontos szerepet játszik az euró gyengítésében és olyan kiegészítő pénzügyi politikát kellene megfontolnia, amellyel az euró gyengítése elérhető. A jelenlegi válsághelyzetben ez indokolt lépésnek nevezhető. A kamatlábak újabb csökkentése és a mennyiségi könnyítés egyaránt megfontolandóak. Az Egyesült Államok, Kína és a többi nagyhatalom egyaránt fel kell, hogy ismerje, hogy az euró hosszú évekig túlértékelt volt. A legjobb, amit tehetnek az eurózóna megsegítésének érdekében, az nem az újabb kölcsönökben rejlik, hanem abban, hogy hagyniuk kell néhány évig az eurót leértékelődni. Az Eurózóna válságának megoldása az ő érdekeiket is szolgálja.
(Fordította: Hajdú-Pásztor Petra)
Darvas Zsolt a Budapesti Corvinus Egyetem Matematikai Közgazdaságtan és Gazdaságelemzés Tanszékének docense.