AZ ERŐSORREND PROBLÉMÁI
Bár az első kérdés kapcsán szinte egyöntetű az elemzői konszenzus, hogy Kína lesz a jövő globális világhatalma, a másodikról azonban annyira megoszlanak a vélemények, hogy már-már megkérdőjelezik az első kérdés bizonyosságát is. Miközben ugyanis azt a legtöbb elemző elismeri, hogy a jövő erősorrendjét nem lehet egyetlen meghatározó tényezőhöz kötni, abban már erősen eltérnek a nézetek, hogy a sorrendben a gazdasági teljesítménynek (GDP), a termelékenységnek, a demográfiának, a katonai képességeknek, a technológiai fejlettség általános színvonalának vagy a versenyképességnek lesz-e meghatározó szerepe.

Vagyis míg egyesek arra hivatkoznak, hogy 2028-ra Kína bruttó hazai terméke (GDP) meghaladja majd az Egyesült Államokét, mások arra hívják fel a figyelmet, hogy ettől az ázsiai gazdaság nem lesz hatékonyabb, hiszen míg ott 1,45 milliárd ember állítja elő a GDP-t, addig Amerikában 362 millió fő. Hasonló problémával állunk szemben a német gazdaság esetében, amely 2028-ra ugyan lecsúszik a 6. helyre a jelenlegi 4.-ről, de termelékenység tekintetében valószínűleg csupán Amerika előzi meg az előtte elhelyezkedők közül.

India pedig, jóllehet a világ harmadik legnagyobb gazdaságává válik, de Kínánál is nagyobb lakosságszámával a kínai GDP-nek kevesebb mint az ötödét lesz képes megteremteni. Még inkább így van ez a katonai képességek terén, ahol – jóllehet tény, hogy a felemelkedő ázsiai hatalmak az utóbbi években arányaiban (de nem feltétlenül abszolút értékben)  jóval többet fordítanak a védelemre, mint a Nyugat – az Egyesült Államok technológiai értelemben és a haderő képességeinek minőségében 2028-ban is megkérdőjelezhetetlen előnnyel rendelkezik. Az említett ázsiai országok ugyanis – elsősorban Kína, India, Japán – csupán a regionális nagyhatalmisághoz szükséges katonai képességeiket építik ki.

Amerika unipoláris pillanatának elmúlásával egy olyan világrend kialakulásának és megszilárdulásának vagyunk tanúi, amelyben a Kína, Oroszország, Japán típusú regionális nagyhatalmaknak több mondanivalójuk és több eszközük van saját régiójuk konfliktusainak kezelésében, mint a számos más helyen és számos más problémával lekötött Egyesült Államoknak. Ennek a helyzetnek a felismerése egyrészt magabiztosabbá teszi a regionális nagyhatalmakat, másrészt lehetőséget ad a reálpolitika szélesebb eszköztárának alkalmazására.

Harmadrészt ismét mindenapjaink részévé teszi az érdekszféra-politikát. Így kerülhetett sor a grúz–orosz háborúra, a Janukovics-rezsim orosz felvásárlására Ukrajnában, de ennek vagyunk tanúi a provokatívabbá váló kínai–japán incidensek kapcsán is. A döntő kérdés persze az, hogy ez az újjáéledő reálpolitika a 21. században elvezet-e a klasszikus, konfliktusos 19–20. századból ismert hatalmi politikához (Machtpolitik). Ez alapvetően három dologtól függ: egyrészt a főszereplők stratégiai kultúrájától. Másrészt a konfliktusosságot minden területen fékező kölcsönös függőségtől. Végül – de közel sem utolsósorban – a katonai képességektől. Mindhárom tényező azt vetíti előre, hogy a nagyhatalmak erejüket legfeljebb helyettesekkel vívott (proxi-)háborúk keretében mérik össze a belátható jövőben.

FELKÉSZÜLETLEN EU
Bennünket, magyarokat ebben a hatalmi átrendeződésben nyilvánvalóan az érdekel, hogy mi lesz azzal az Európai Unióval, amelyhez stratégiailag kötöttük a sorsunkat, továbbá, hogy mi lesz térségünkkel az unión belül. Minden mértékadó elemzés azt állítja, hogy miközben a klasszikus európai nagyhatalmak már nem rendelkeznek a regionális nagyhatalmiság képességeivel és eszközeivel, az Európai Unió sincs felkészülve a regionális nagyhatalmi szerepre. Vagyis arra, hogy közvetlen környezetében hatékonyan tudja kezelni a biztonságát érintő konfliktusokat és folyamatokat.

Felkészületlen mind politikailag, mind pedig a katonai képességek terén, jóllehet a hiteles reálpolitika nem nélkülözheti egyiket sem. Európa biztonságpolitikai meztelensége azért különösen látványos napjainkban, mert a 2008-as pénzügyi-gazdasági világválság az EU hagyományos puha nagyhatalmi eszközeit (pénzügyi gazdasági eszközök, diplomácia) éppen az újjáéledő reálpolitika korszakban devalválta. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy az Európai Uniónak nem igazán van mondanivalója sem az arab tavasz, sem pedig az ukrajnai válság eseményeit illetően.

A helyzetet perspektivikusan tovább nehezíti, hogy a kontinens országainak védelmi kiadási trendjei a következő évekre kettős – politikai és katonai – képességvesztési spirál felé mutatnak, miközben az európai társadalmak az EU relatív pozícióvesztéséből csak a gazdaságit érzékelik. S jóllehet a gazdasági világválság közepette természetes, hogy az európai átlagpolgár leginkább szociális biztonságának elvesztéséért aggódik, komoly a veszélye annak, hogy későn ébred rá arra, hogy a világ – számára talán kedvezőtlen módon – változik.

A kelet-közép-európai társadalmak helyzete még bonyolultabb. Számukra ugyanis a sorsdöntő kérdés az, hogy egy a világban relatív pozícióvesztést elszenvedő Európai Unión belül képesek lesznek-e lassan felzárkózni, vagy az unión belül maguk is leszakadnak. Vagyis, hogy a periféria centrumából a centrum perifériájára való történelmi átlépést követően megrekednek-e a leggazdagabbak szegényei között. A felzárkózást hirdető optimista politikusi nyilatkozatokkal szemben a mértékadó elemzők szerint ma még nem igazán látható, hogy térségünknek ez az alapkérdése hosszú távon hogyan dől el. Csupán annyi tűnik valószínűnek, hogy lesznek közöttünk győztesek és lesznek vesztesek. Sok választása persze az utóbbiaknak sem lesz, hiszen a kisállami érdekérvényesítés érdemi keretévé mindenütt a világon egyre inkább az integrációk válnak.

Fontos azonban jeleznünk, hogy a hosszabb távú előrejelzések még a nyugodt korszakokban is bizonytalanok. A 2008-ban kirobbant és még napjainkban is tartó pénzügyi-gazdaság világválság óta eltelt időszak pedig különösen olyan, amikor a mindennapi történések még a stratégiai elemzőket is elbizonytalanítják.                 

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának  vezetője