Nyolc általánosa sem volt, de a kilencvenes évek elején hirtelen milliárdossá vált egy olajszőkítéssel foglalkozó koma a Bács-Kiskun megyei aranyháromszögben (Kecel-Kiskőrös-Soltvadkert környékét hívják így arrafelé). Az egyik leggazdagabb alfőnök lett, azonban nagyon bajlódott a számokkal, annyira utálta a tízezreseket számolni, hogy vett egy kis ételmérleget, és nála a vagonnyi üzemanyagért úgy kellett fizetni, hogy nem számolt, csak lemérte a köteg tízezreseket (ekkor még bőven ez volt a legnagyobb címlet, az első húszezrest csak 1999-ben nyomtatták), számolgatni ugyanis nem volt kedve.

Gazdagok és gazdagok
Mint azt a bevezető kis történet is mutatja, a hirtelen meggazdagodott emberek egészen eltérően kezelik ezt a helyzetet. Van, aki felnő hozzá, és hamarosan első generációs értelmiségiként is borszakértő és divatcézár lesz. Van, aki nem. Van, aki mindent megtenne, hogy inkognitóban maradjon, perrel fenyegeti a top 100-as kiadványok készítőit, ha megsértik a személyiségi jogait. Más hivalkodik, és azon gőzöl be, hogy neki valójában sokkal több a vagyona, mint amit a szerkesztők becsülnek. Sokan nemcsak a leggazdagabbak listáin, de a legszegényebbekén is szerepelhetnének, mert miközben hivalkodóan élnek, annyi adósságuk van, hogy cégcsoportjuk nettó értéke negatív. Mások bűnözők, és például a mostani brókerbotrányokkal fognak kikopni az ilyen listákról. Van, akiben munkál egyfajta megfelelni vágyás, felkarolják egykori iskolájukat, falujukat, egyházukat, és azoknál az embereknél, édesapáknál, tanítóknál, példaképeknél igyekeznek elismerést kiváltani, akiktől ez felnőtt és sikeres korukban is nagyon jólesne. Másoknál a gyermekkor szegénysége egyfajta kisebbrendűségi érzéssel, örök bizonyításvággyal párosult. Nagyon sok politikus és milliárdos ember talán azért jutott olyan magasra, ahová jutott, mert vidéki környezetből, nehéz gyermekkorból, legtöbbször nem is értelmiségi családból származott, talán örökké benne maradt a bizonyítási vágy. A leggazdagabb magyarok, Csányi Sándor, Demján Sándor, de a legtöbb fideszes politikus is ilyen háttérrel érkezett, nem véletlenül volt a párt magja egy kollégiumi baráti kör, sokan voltak közülük vidéki gyerekek. Mások hatalmas vagyonukból bőven költenek a mindennapjaikra, beutazzák a világot például. Van olyan milliárdos, aki 40 éves koráig irtózott a repüléstől, aztán legyűrte félelmét, és azóta pótolja, amit addig kihagyott. Mások is örömüket lelik a fogyasztásban, fél évet kint töltenek Dubajban, ami drága hely, de aki a sejkek életét éli, annak izgalmas. Vagy Marbellán, az andalúz tengerparton, saját kacsalábon forgó villájukban isszák a Dom Perignon pezsgőt, a top 100-as milliárdosok már egész kolóniát alapíthatnának ebben a kis spanyol városban. Van, aki egyedi autócsodákban leli örömét. Ha nem is sok, de azért vannak igazi gyűjtők is, festmény-, szobor-, könyvritkaságok, numizmatika, mindenre van példa gazdagéknál. A hitelen jött gazdagságnak természetesen vannak státusszimbólumai is, de Magyarországon nem annyira jellemző az Ausztriában teljesen bevett jacht vagy magánrepülő. Érdekes, hogy ami Magyarországon az ingatlanmutyi és a bankokat megkopasztó projektfinanszírozás volt, az Németországban a hajófinanszírozás. Valamiért ott a gengszterek is a hajóban és nem a lakóparkban látták meg a nyúlási lehetőséget.

Hol a foci, hol a templom
Minden országban más és más az a terep, ahol valaki a közössége előtt is bizonyíthatja, hogy nagy ember lett. Saját tapasztalatom szerint ez akár szomszédos országok között is teljesen eltérő. Nézzük meg Magyarország és Románia példáját! Magyarországon a foci egy ilyen terep. Még a megyei bajnokságban játszó csapatoknál is mindig áll a meccseken, a pályához kínosan közel egy 600-as Mercedes. Gazdája a környék sikerembere, a főszponzor, a kisváros legmenőbb vállalkozója. Az pedig az unalomig ismert, hogy hány futball- kézilabda-, kosárlabda- vagy éppen vízilabdaklubot karolt fel egy-egy igazán nagypályás üzletember.

Romániában nem a focival, hanem ortodox templomok építésével „villognak" a módossá vált vállalkozók. Erdélyben is mindenfelé látni a vadonatúj templomokat, falukon egy kis táblával, amely megnevezi a „donátort", természetesen ezek nem a helyi magyarok, hanem a helyi románok nevét viselik, a magyarokat már vegyesen érik a kulturális hatások, van azért focis milliárdos ott is bőven.

A pazarló milliárdos kliséiből nálunk nem a templomépítés, sokkal inkább a gyors székházépítés a jellemzőbb. A klasszikus gazdasági bon mot szerint: „Nézd meg, melyik pénzügyi cég húzza fel éppen a csilivili új székházát, biztos lehetsz benne, hogy tudod, ki megy csődbe legközelebb!" Erre voltak klasszikus esetek, például a rendszerváltás után gyorsan sikeressé vált Kontrax cégcsoport, de a Buda-Cash vagy a Hungária nemrég beborult brókercégek is szép irodaházakat építettek, ahogy például a Benczúr utcai villában székelő Brokernet sem az ma, mint egykoron, bár utódcége még működik.

Olajosok
Ezek olyan pillanatok, amikor valaki elhiszi, hogy mindig hatost fog dobni, örökké beleült a sütibe. Ennek megfelelően teljesen elhagyja az óvatosság elvét. Vannak aztán extrém esetek, amikor valaki tényleg nagyon nem tud bánni a pénzével. Térjünk vissza a bevezetőben már emlegetett olajos világhoz. Volt Magyarországon egyszer egy lehetőség, az olajszőkítés, amikor élelmes, tanulatlan és gátlástalan emberek egészen kivételes lehetőséghez jutottak. Egy szabályozási kiskaput kihasználva vagonszámra hoztak be üzemanyagként nem használható gázolajat, azt átalakították üzemanyagként is használható anyaggá, és lenyúlták a költségvetéstől a sok százmilliárdnyi adóbevételt. Mint azt a bevezető történetünkben is leírtuk, valamiért az üzlet központja az ország közepén, Bács-Kiskun megyében, Kecel, Soltvadkert, Akasztó környékén összpontosult. Képzetlen emberek lettek egyik pillanatról a másikra milliárdosok. A sztori leginkább 1992-1993 idején játszódott, amikor én még egyetemista voltam. Két okból mégis sok részletet megismerhettem. Egyrészt 20 évesen a baráti társaságunk többször járt a környéken bulizni, nyaralni, voltak cimboráink a környékről, már akkor hallottunk jó történeteket, másrészt, amikor évekkel később csődbe ment a Soltvadkert és Vidéke Takarékszövetkezet, cikksorozatot írtam az eseményről, és megpróbáltam a régmúlt történeteit is visszafejteni. Maga az alapsztori is érdekes: egy rendkívül innovatív országrész valamiért mindig megtalálja a jó üzletet, ha kell, olajat szőkít szakmányban, ha kell, annyi cukrot vásárol fel, mint egy megye, és tablettás bort pancsol, ha kell, rájön (és ez végre már legális), hogy Kína remek nejlonzacskó-importőr, és mindenki műanyagipari céget alapít.

Az olajszőkítő milliárdosokra visszatérve, remek történeteket meséltek a környéken. Az egyik nagyfőnök nem bízott a bankrendszerben, a soltvadkerti pincéjében tartotta a tízezreseket. A fáma szerint már egymilliárd forint volt a pincéjében, amikor felfedezték, hogy hiába a biztonságosnak hitt nejloncsomagolás, a bankjegyeket megrágták az egerek. Komoly dilemma volt, hogy miképpen lehet a Magyar Nemzeti Banknál a rettentő mennyiségű egérrágta bankjegyet beváltani, milyen magyarázatot lehet adni az eredetre. Hasonló eset volt az is, amikor ugyanennek a társaságnak az egyik tagja lezuhant helikopterrel, és a helikopterben komoly mennyiségű készpénz volt. Ki jelentkezzen érte? Milyen jogcímen? Nem tudom, mi lett a sorsuk ezeknek az olajos pénzeknek.

Következzen egy kis kitérő, a kevésbé erős idegzetűek ugorjanak egy pár sort. A halál és a nagy mennyiségű készpénz kategóriában a legszörnyűbbet egy nyomozó mesélte el egyszer. Abban az időben, amikor Budapesten még rengeteg külföldi gengszter garázdálkodott, ukránok védték a szórakozóhelyeket, az orosz maffia futtatott lányokat, albánok árulták a keményebb drogokat, arab pénzváltók hemzsegtek a Váci utcában, nos, ekkor felrobbantottak egy jordán pénzváltót, akinél éppen ekkor nagyon nagy mennyiségű dollár volt. A gyilkosság leszámolás volt, nem a pénzre fájt a robbantók foga, hanem a piacra. Mesélték a nyomozók, hogy életük legbizarrabb helyszínelése volt, mert a gyilkosok annyira biztosra mentek, hogy nagyon nagy erejű robbanószert használtak, ami a szerencsétlenül járt ember 5-10 méteres környezetében teljesen beterítette az utcát a halott véres belső szerveivel, és ami a legszürreálisabb volt, a rengeteg százdolláros pedig ezekbe beragadva, nagyjából beborította az egész helyszínt.

Na de visszatérve az olajosokra és az ő gazdagságukra, ahol sok pénzről és ráadásul bűncselekménnyel szerzett sok pénzről van szó, ott előbb-utóbb borul a bili. Néhány embert leültettek, néhány embert meggyilkoltak, de az elsíbolt vagyonok nagyrészt a tolvajok és fiaik kezén maradtak. Ők pedig folytatták az aranyéletet. A Dokk Bistro VIP-páholyaiban mulattak, de olyan eset is volt, hogy az egyik aranyifjú egy kisebb társasággal egy körúti szállodaszoba ablakából tízezresekből készített repülőket dobált, és jól szórakoztak az értük marakodó tömegen.

Magamutogatás és titok
A gazdag emberek jelentős része gyermeki örömmel szeretné a gazdagságát mutogatni az újságíróknak is. Sokszor éreztem magamat újságíróként újra az óvodában. 36-38 éve azon veszekedtünk az ovistársakkal, hogy kinek az apukája gazdagabb, kinek van Wartburgja, kinek Ladája, ki evett többször Tobleronét. Több milliárdos hozta ezt a színvonalat velem szemben is. Sokszor ez nem is abban mutatkozott meg, hogy valaki dicsekedett, hanem inkább leszólt más milliárdosokat, azok vagyonelemeit, cégeit, autóját, származását.
De valakinek a saját mérhetetlen gazdagságának ecsetelése elhangzott már felém úgy is, hogy csak nem képzelem, hogy ő benne lenne valamilyen állami mutyiban, annyi pénze van, hogy a fiai sem fogják tudni elkölteni. Az újságíró egy kicsit ilyenkor pszichológus is. Már megtanultam, hogy amennyiben a beszélgetőpartneremnek szüksége van arra, hogy beszéljen ezekről, akkor nem kell ugyan határtalanul lelkendezni, de illik érdeklődést mutatni. Nem mondom, egy sok pénzért megvehető, gyönyörű ingatlan kilátása, egy egzotikus utazás története még érdekel is, de a milliárdosok luxuscikkei valójában teljesen hidegen hagynak, sőt sokszor nagyon untatnak. Nem ismerem a divatmárkákat, amelyekről beszélnek, van a telefonomon óra, húsz éve nem viseltem karórát, nem használok névjegytartót, nem foglalkoztatnak ezek a dolgok. Ennek ellenére érdeklődő bólogatással hallgattam már meg, hogy a nem tudom, milyen nyakkendőt viselők felismerik egymást a londoni cityben, és biccentenek egymásnak. Egy rossz szót sem szóltam, csak figyeltem, noha igazi idiotizmusnak tartottam, amikor a beszélgetőpartnerem arról mesélt teljesen komoly arccal, hogy a 300 ezer forintos inge az igazi minőség, és a minőséget meg kell fizetni. Odáig talán már terjed a pallérozottságom, hogy a 10 ezer forintos ing minőségét még értékeljem, de a felett már biztosan őrült sznobizmusnak tartom milliárdosék ilyen szokásait. Egy kis érdeklődést hajlandó vagyok mutatni, mert jártam már úgy, hogy egy interjúalanyom megsértődött, amikor szakmai beszélgetés közben a 10 milliós órájára nézett, és valamit mondott arról, hogy ezt éppen abban az évben vette, amikor a Lehman Brothers csődbe ment. Én visszatértem volna az interjú eredeti nyomvonalához, mire ő kissé hisztisen jelezte, hogy neki gyermekkori álma volt, hogy ilyen órája legyen, mutathatnék valami kis érdeklődést.

Ez a groteszk jelenet nem is volt egyedi. Sokszor jártam már úgy, hogy egy interjúalany együttműködő volt, amikor portrét szerettem volna írni róla. Először az irodájában találkoztunk, négy órát beszélgettünk, tényleg remekül sikerült. Majd kért még egy személyes találkozót. Minimális javítást kért csak az átküldött szövegben, semmi szükség nem lett volna ezért személyes találkozóra, ráadásul ragaszkodott hozzá, hogy meghívna magához egy kávéra, a budai hegyekben fekvő villájába. Már húsz perce szöszöltünk a semmin, amikor rájöttem, hogy valójában semmi egyéb célja nem volt a találkozónak, csak már volt bizalma felém, és még meg akarta mutatni, hogy ő hol él, milyen pazar a kilátás a családi házából.
A kissé szánalmas gazdagságmutogatást már régen megszoktam, és egyáltalán nem zavar, van azonban ennek egy agresszív verziója is. Ritkán találkoztam vele, de létező kategória, olyan emberekről, inkább droidokról van szó, akik azt gondolják, hogy pénzzel mindent megvehetnek. Az ilyen ember gondolkodásában csak a pénz létezik, el nem tudja képzelni, hogy mást adott pillanatban bármi egyéb is mozgathat. Ha cikket szeretnék írni róla, rám támad, „kilóra megvehetném a Figyelőt", ha nem ő nyer egy tendert, akkor biztos benne, hogy azok többet fizettek. Ha valakit nagyon szidni akar, nem azt mondja rá, hogy az egy lelketlen gazember, hanem azt, ami nála sokkal nagyobb sértés, az egy „olcsójános", vagy egy „ruppótlan gizda".

Ez nem a gazdagságról szól
Álljon itt egy történet, amikor valaki nagyon el akarta titkolni egy sztoriban, hogy milyen jól él. Óvatosan tudom csak leírni a történetet, mert egyszer ígéretet tettem, hogy az illetőt nem buktatom le, ezt most sem szeretném megtenni. Szövevényes gazdasági ügyben nyomoztam már hosszabb ideje. Nagyon jól összeállt a történet, biztos voltam benne, hogy jól raktam össze a puzzle-t. Ám a főszereplővel semmilyen módon nem tudtam kapcsolatba lépni, eleve külföldön élt, a közvetítők sem segítettek, már elkönyveltem, hogy úgy zárom le a cikket, hogy semmilyen módon nem véleményezte azt a kulcsszereplő. Kicsit szórakozottan azért még az illető magyaros hangzású nevét mindenféle eltérő, ékezet nélküli, angolos szövegalakokban is beütöttem a keresőbe (mintha egy magyar Mihályt próbálnék Mihalynak, de Michaelnek is beütni a magyar vezetéknevével). Egyszer csak egy sokmilliós luxusutazás úti beszámolójára bukkantam, fotókkal, résztvevőkkel, ott volt az emberem és még egy magyar hangzású név, egy női név. Nem volt fontos a cikk szempontjából, de egy félmondattal beírtam a luxusutazást is a cikkbe. Addig egy hónap alatt soha nem jött reakció semmilyen kérdésemre, szövegtervezetemre, most átküldtem ezt a végső verziót is. Nem kellett hozzá 20 perc, felhívott egy ember (nem az illető, de egy közvetítő), és azt mondta, hogy a munka kiváló tényfeltárás, több ilyen újságíró kellene, ők ugyan nem örülnek a cikknek, de biztosan nem fognak perelni, mert valóban remek munka. Egyetlen aprócska kérésük azért lenne magánéleti okból, azt a bizonyos női nevet kivenném esetleg a cikkből? Érteni véltem a helyzetet, és természetesen kivettem, az én sztorim szempontjából lényegtelen volt. Az utazásszervező cég biztosan nem egyeztetett a résztvevőkkel a publikálásról, mert a telefon után fél nappal az egész úti beszámoló nyomtalanul eltűnt a netről.

És az értelmesek
Nem lennék igazságos, ha úgy tennék, mintha mindenkiből a legrosszabbat hozná ki a pénz, dicsekvést, pazarlást, mások lenézését. Nem, ez nincs így. Rengeteg nagyon gazdag embert ismertem meg, akik tökéletesen normálisak maradtak. Olyanokat, akik nemcsak életük végén hagyományoznak a pénzükből nagyobb összeget jótékony célra, de már életük során is felkaroltak jó ügyeket, kifejezetten sokan például a tehetséges gyerekek speciális képzésében láttak fantáziát. Nem ismerek mindenkit, ne sértődjön meg senki, akit nem írok le, tényleg a teljesség igénye nélkül, de a toplistás milliárdosok közül Küllői Péter, Csányi Sándor, Demján Sándor, Gattyán György, Karsai Béla, Varga Zoltán, Jaksity György, Bojár Gábor és Kósa Erika tudomásom szerint rengeteg jó ügyet karol fel, közvetlenül, vagy alapítványokon keresztül. Biztosan sokan mások is, én leginkább az ő aktivitásukra láttam rá munkám során. Nagyon sok magyar milliárdos teljesen hétköznapi, jó fej ember maradt, normális értékrend mentén neveli olykor nem kisszámú gyermekét. Gondolkodtam is azon, hogy vajon a leggazdagabb embereknek miért van olyan sok gyerekük. Talán ugyanazért, mint amiért gazdagok lettek. Mertek felelősséget vállalni, szeretik a nyüzsgést, az aktivitást, szeretnek alkotni. Így is lehet.

A folytatásban: az élő adás varázsával foglalkozunk. Ez persze egy hetilapnál nehezen értelmezhető fogalom, de az interjúszituációk, a konferenciák sok egyedi helyzetet teremtenek így is.

Akinek nyűg a pénz
Két üzletemberrel taxiba szálltam egy amerikai nagyvárosban, elmentünk a szállodánkból a konferenciaterembe, fizettünk 10 dollárt. Délután, dolgunk végeztével fordított volt az irány, a taxisofőr kedves fickónak tűnt, megkérdezte, hogy van-e útvonaljavaslatunk. Én semmi rosszra nem gondoltam, mondtam, hogy rábízzuk, biztos jobban ismeri a várost. Később a sofőr azt is megkérdezte, hogy mennyiért hozott ide minket a kollégája. Valójában 10 dollár volt a tarifa, de a mellettem ülő üzletember azonnal rávágta, hogy 5 dollárért. Nem értettem, de a magyar üzletember szörnyen elégedett volt magával, „hadd agyaljon a fickó, most fel van adva a lecke, így nem mer körbevinni minket a városon" - mondta látható büszkeséggel. Kijött a fuvar megint 9-10 dollárra, és a szerencsétlen taxisofőr bőszen szabadkozott, hogy nem érti, hogy a kollégája hogyan csinálta, ő ennél nem tud rövidebb utat. Valószínűleg elrontottuk a napját. Pénz. Ebben a történetben pár dollár. Az embereknek egészen máshogy jár az agyuk, ha pénzről van szó. A milliárdosok között is van, aki elszórja, van, aki hajszolja, van, aki isteníti, egyetlen értékmérőnek fogadja el, és van, aki valami játékot lát benne, minden új üzlettel „zsetonokat" lehet nyerni a többiekkel szemben, és ez izgalmas. A top 100-as milliárdosok között olyan is van, akinek szerintem egyszerűen megkeseríti a pénz az életét. Ezt persze pontosan nem tudhatom, lehet, hogy természetéből adódóan pénz nélkül is örökké keserű, gyanakvó, másokról rosszat feltételező lenne, de a pénzével ez még szembetűnőbb. Mindig valami kis üzletet akar kötni, ami „normális aggyal fel nem fogható", mint amikor a haverom legénybúcsúján 40 ezer a számla, meghívnánk az ünnepeltet, rajta kívül 8-an vagyunk. A világ legegyszerűbb matekja, mindenki betesz 5 ezer forintot, aztán kalap-kabát. Pár perc múlva pontosan tudom, hogy miért csak 38 ezer forint gyűlt össze, ki nem adta be rendesen, ki néz félre, amikor harmadszor kérdezem meg, hogy mindenki beadta-e az ötezrest. Lehet persze, hogy ettől lehet milliárdossá válni, hogy miképpen a taxis sztoriban, mindig mindenkiről a legkisebb tétel esetén is azt kell gondolni, mint ez a magyar milliárdos, hogy a pénzére hajt, hogy át akarja verni, és ha úgyis át akar verni, akkor előbb nekem kell lépnem egyet. Úgysem fog összejönni a vacsora ára, eleve tegyünk be kevesebbet! Döbbenetes látni azt a szenvedést, azt a gyötrelmet, amit számára a sok gonosz (amúgy vélhetően teljesen hétköznapi) ember okoz. Ennek az embernek gyötrelem az élet, a takarítónő, a burkoló, a bébiszitter is egy tolvaj, hát még mi lehet az üzleti életben. De azért kiterjedt cégbirodalma van, mindenki úgy áll hozzá, hogy én majd jól szerződöm, én majd korrekt leszek, akkor biztosan velem is az lesz. Dehogy lesz!

Aki strómanként adakozik
A gazdag emberek szívesen pózolnak alapítványi elnökként, vagy olyan bácsiként, aki segít a szegény sorsú gyerekeken. Ha van ízlése az illetőnek, akkor elegánsan előlibben egy gálán a függöny mögül, éppen csak átadja az adományt, kedvesen mosolyog, és mond pár biztató szót. Ha nincs mértéktartása, akkor nagyobb felhajtást csap maga körül, fizetett megjelenéseket vesz, ország-világnak szeretné bemutatni, hogy ő mennyire jóságos. Ismerek egy milliárdost, aki nemcsak az üzleti sikereihez vezető úton alkalmaz strómanokat, de az adakozásaival is egy ismeretlen ember, egy extornatanár mögé bújik. Beteg mentalitás - gondoltam elsőre, de aztán megértettem a logikáját. Szerepelni nem szeret, a neve amúgy is amolyan szitokszó, nem igazán törődik az imázsával, de talán van belső igénye mások megsegítésére, jó ügyek felkarolására, beteg gyerekek táboroztatására. Mindenkin nem tud segíteni, és nem is szeretne túl sok időt azzal tölteni, hogy elhessegeti a hozzá fordulókat. Így nem akar azon a képen változtatni, hogy őt csak a pénz érdekli, akit hidegen hagy a jótékonykodás, de azért stikában valamit mégis csinál.

 

Kapcsolódó cikkek