brusszel


Svájci szűrőn át

Kettesben Oplatka Andrással
Figyelő Online - Figyelő
2011.03.07  19:11   
mail
nyomtatás
Oplatka Andrást régóta foglalkoztatja a véletlen szerepe a dolgok alakulásában. A ’89-es magyar határnyitásról írva is elgondolkodott azon, hogy ha Nicolae Ceausescu nem kezd bele az erdélyi falvak lerombolásába, és nem indít el tömeges menekülést Magyarországra, akkor Budapest nem csatlakozik a Genfi Menekültügyi Egyezményhez. Ez esetben viszont sokkal nehezebben lehetett volna a ’89-ben ideáramló kelet-németeket kezelni.

Néha nagyon kevésen múlik a nagy és a személyes történelem is. Mint amikor a 14 éves Oplatka kísérője 1956 decemberében egy gyanús őrtorony előtt visszafordult arról a bizonyos határról, hogy megkérdezzenek egy tapasztalt helybelit, lehet-e ott fent katona. Ha a válasz igenlő lett volna, akkor Oplatka András Magyarországon nő fel. Így azonban a család, a két fiú és a szülők, három részletben kijutottak Svájcba. Jól kifundálta a papa, hogyan vegye rá a vonakodó mamát a távozásra. Előbb a gyerekek lépték át a határt. Igaz, idősebb Oplatkának, aki a húszas-harmincas években a zürichi egyetemen tanult, majd egy ideig ott is dolgozott, könnyebben ment a döntés. Az apai ág egyébként is viszonylag későn, a XX. század elején, a monarchiabeli magyar cukoripari fellendülés hatására települt át Csehországból. „Prágában ma is lényegesen nagyobb a rokonság, mint itt Budapesten” – mondja Oplatka András. A mama viszont, aki édesanyját és testvére családját hagyta hátra, soha nem tudta teljesen megszokni a svájci közeget. Andrásnak is jó pár évébe került, mire Andreasként azonosította önmagát. „Eltartott az érettségiig, talán az egyetemi évek kezdetéig is, amíg úgy éreztem, hogy írásban a legjobban azért németül tudom kifejezni magam.”

Fotó: Hartyányi Norbert

Van, ami soha nem múlik el. Ilyen az ’56-os forradalom emléke. Amit egyrészt kalandként élt át – „még nem volt elég fantáziám arra, hogy fölmérjem, mi történhet” –, másrészt kitörölhetetlen nyomokat hagytak benne azok az őszi napok. Mint annak a korszaknak a politikailag koraérett gyermekeiben, akik gyorsan megértették, hogy az otthoni beszélgetésekből mit vihetnek magukkal az iskolába, és a lépcsőházban melyik néninek kell „Kezét csókolom”-mal köszönni, s melyiknek úgy, hogy „Előre!” „Mindenkinek, aki akkor elhagyta az országot, és kint maradt, ’56 életre szóló választóvonalat jelentett. Megkockáztatom, sokkal erősebben jelen volt mindig, mint azoknak az életében, akik azután valamilyen módon, keservesen vagy könnyebben, de itt az országban folytatták. Azok kivételével természetesen, akik a forradalomnak résztvevői voltak, s akiknek emiatt a rezsim később kettétörte az életét.”

És van, amit már az új élet hozott a felszínre, alakított, formált. Oplatka András egyszer mosolyogva említette: amikor ismeretlenek csak annyit tudnak róluk, hogy svájci–magyar házaspár, akkor temperamentumos feleségét hiszik magyarnak, őt a hűvös helvétnek. Az objektív távolságtartás és az elfogulatlanság, amit – ritka kivételként – idehaza sem kérdőjeleznek meg nála egyik politikai oldalon sem, valószínűleg a személyiségéből is következik, mindenesetre a Neue Zürcher Zeitungnál alapkövetelmény. Felidézi, hogy amikor fiatal újságíróként egy finnországi úton, Magyarország kapcsán összekülönbözött „egy szovjet elvtárssal”, a végén, mint ütőkártyát, kijátszotta magyar származását. Nagy büszkén el is mondta a történetet Zürichben a főnökének, aki viszont eléggé leszúrta érte. „Azt mondta, ha maga Finnországban a mi tudósítónkként vesz részt egy ilyen rendezvényen, akkor az újságot képviseli, egy svájci lapot, és nem Magyarországot.” Az érzelmeknek nem lehet parancsolni, de az értelemnek igen, hiszen olyan közegnek kell írni, amely nem egy elkötelezett magyar patrióta szemével akarja látni az országot.

Ezért is tartott tizenöt évig, mire Moszkvába utazhatott tudósítóként, jóllehet a kezdetektől Kelet-Európába készült. „Ehhez maga még lelkileg túl közel van. Nagyon sok más helyen kell előbb bizonyítania, mielőtt odaengedjük” – figyelmeztette azonban még 1970-ben a rovatvezetője. Két évvel korábban doktorált Zürichben, germanisztikát és történelmet tanult. Valami kapcsolata volt már a Neue Zürcherrel, pár hetet eltöltött a kulturális rovatnál, szeretett is volna odakerülni. Mint később megtudta, a lapnál az első próbatétel az volt, be mer-e kopogni valaki a szerkesztőség ajtaján, és azt mondani, hogy én vagyok én. S ha nem is a kulturális rovatnál, de a külpolitikában kipróbálták a kezdőket. Miként az akkori rovatvezető biztatta: tízet felveszünk, megnézzük őket, azután kilencet elküldünk – maga is megpróbálhatja.

Akkor és ott éppen Oplatka volt a tízedik. Két évvel később, amikor a lap bővítette a tudósítói hálózatát, és a svédországi emberük új megbízatást kapott, felajánlották neki Stockholmot. Azután jött Párizs, majd 1983-ban Moszkva, bizonyságául annak, hogy kijárta az NZZ-iskolát. „Bizonyos védettséget ad, és az ember jól is érezheti magát, ha nem várja el tőle senki, hogy vehemensen az egyik vagy másik oldal mellett foglaljon állást. Sőt, azt kívánják tőle, hogy érveljen, próbálja megalapozni, ha véleményt képvisel, ugyanakkor mondja el, milyen álláspontok feszülnek egymásnak, mit kell mérlegelni bennük. Ez sokkal jobb feladat, mint pártkatonaként újságot írni, és sokkal inkább értelmiségihez méltó, mint beállni a sorba, és küzdeni valami teljesen egyoldalú álláspontért” – idézi fel, „milyen diplomát” is ad ez az iskola. Mindez természetesen nem zárta ki azt – teszi hozzá –, hogy a Neue Zürcher (amely már az 1930-as években és a háború alatt vehemensen náciellenes, a második világháború után pedig ugyanilyen elszántan kommunistaellenes volt) bizonyos liberális, demokratikus, jogállami álláspontokat körömszakadtáig védjen. „Csak éppen az álláspontok nem mindig ilyen vegyi tisztasággal nyilvánulnak meg a politikában, hanem rendszerint köztes állapotok és vélemények vannak.”

Nem tagadja, örök szívfájdalma, hogy Magyarországon nem nőtt ki olyan lap, amely a maga független értelmiségi nívójával, tekintélyével, bizonyos helyzetekben azt tudná mondani, hogy ez vagy az így nem megy, vagy amazt másképpen látjuk. És nem habzó szájjal, hanem érvekkel tenné ezt. „Néha elgondolkodom azon, ha Antallék hagyták volna, hogy a svéd Dagens Nyheter vegye meg a ’89-es Magyar Nemzetet, akkor mi lehetett volna belőle.” De persze közönség is kell, amelyhez egy ilyen lap szólni tudna, s Oplatkának eszébe jut egy történet, amikor egy magyar barátjával reggeliztek Svájcban, és pontban nyolckor, ahogy megbeszélték, becsöngetett a vízvezeték szerelő. Húsz perc alatt megjavította a csapot, kiállította a számlát és elköszönt. „Kérdeztem a barátomat, mi a különbség a svájci és a magyar szerelő között, miért tud az egyik pontosan nyolckor megjelenni, a másik meg valamikor reggel nyolc és este hét közötti sávra ígéri az érkezését, hogy hatkor áttegye másnapra?” A különbség úgy 500–600 év, hangzott a válasz, akárcsak az angol pázsit esetében.

<#zaras_figyelo#>Sok összetevője van persze annak, hogy ebben a térségben miért nem tudott kialakulni az erős, öntudatos polgári középosztály; a történelem valamiért nem kegyelte ezt a régiót.  Az Apostoloknak, ahová beültünk, legalább van történelme – több mint egy évszázados –, bele is építik a nem túl fantáziadús étlap áraiba. Meghagyták viszont az étterem monarchisztikus hangulatát, s ez segít megidézni azt, amiről a Süddeutsche Zeitung írt Oplatka Széchenyiről szóló könyve kapcsán: vajon nem volt-e a régi Ausztria az Európai Unió előfutára? A történész-szerző maga sem tagadja, hogy úgy tekint a monarchiára, mint egy lehetőségre, amelyet „ha azok az őrültek Versailles-ban nem szétvernek, hanem demokratikus föderációvá alakítanak át”, Habsburgok nélküli, erős szövetséges államalakulattá, akkor a térségben meg lehetett volna spórolni Hitlert és Sztálint is. Ezt hitetik el vele svájci tapasztalatai, ahol négy (német, francia, olasz, rétoromán) nyelv fonódik össze egy harmonikusan funkcionáló állam keretében. Miközben azért illúziók nélkül látja, hogy a nacionalizmusok és a vágyak rettenetes szorításában a monarchia menthetetlen volt. „Kosáry Domokosnak van egy olyan gondolata a XIX századról, hogy ahol egységes nemzetállamok már léteztek, ott a liberalizmus ezeket megerősítette. Ahol nem, ott szétfeszítő erő volt.” Oplatka Széchenyije így egy európai formátumú és kitekintésű magányos hős, aki reménytelenül őrlődik a nemzeti radikalizmus és az erősen konzervatív, reakciós, centralizációs törekvések között.

Manapság mintha újra fokozottan érvényes lenne a gróf mondása, miszerint egyesek a nagyvilágot a vármegyeháza ablakából szemlélik. A nyolcvanas években, Milan Kundera cikke nyomán kibontakozó Közép-Európa vita a dunai konföderációról szintén kérész életű értelmiségi ábrándozásnak bizonyult csupán. „Ahogy eltűnt a közös ellenség, ment mindenki a maga egoista útján. Csak az számított, ki kerül be előbb az Európai Unióba.” Oplatka András ezt már Budapestről, magyarországi tudósítóként követte végig. A rendszerváltás előkészületeinek legizgalmasabb pillanatait rekonstruálja aprólékosan a határnyitásról szóló könyve, amely legendákat – cölöpöket – bont le, s amely az akkori magyar közélet kollektív teljesítményeként láttatja a történteket. Arra persze nincs kielégítő válasza – s körültekintő történészi feldolgozás hiányában másnak sincs –, miért nem tudott mit kezdeni Magyarország az akkori helyzeti előnyével. „Nyilvánvalóan közhely, de a nagyon éles politikai egymással szembenállás, ami több mint két évtizede zajlik, nem tett jót az ország fejlődésének” – jut először is az eszébe. Svájcban a liberalizmus, amiben fölnőtt, „kicsit mást jelent, mint itt”. A pluralizmusról szól, hogy legyen minél több, egymással versenyző tényező minden területen, és győzzön a jobbik, a társadalom érdekében. Továbbá a toleranciát helyezi előtérbe. „Na ugye, ez most itt szintén egy szitokszó, és sem az egyik, sem a másik oldal nem jeleskedett az utolsó huszonegy évben ezen a téren. Azok sem, akik magukat liberálisnak nevezték, miközben előszeretettel tettek bizonyságot valami kibérelt igazságtudatról és kérlelhetetlenségről.”

A rendszerváltás jó néhány aktív, az előző rendszerből származó, illetve a megbízását még ott kapó résztvevője pedig, mint Németh Miklós is, úgy gondolták, hogy ezzel a múlttal nem keresnek további politikai szerepet. Van bizonyos tudásuk, megpróbálják ezt más területeken és országokban gyümölcsöztetni. „Nagyon sok szakértelem tűnt el a szocialista pártból, úgyhogy 1994 után már csak verbálisan voltak szakértői kormány” – tesz hozzá a két évtized történelméhez egy keveset hangoztatott elemet. Közben a történelem is túllépett rajtunk, s a szolgálatokért utólag már nem nyílnak meg olyan nagyvonalúan a pénztárcák. „A német hála Magyarországgal szemben, azt hiszem, nagyon kis részben kedvező kamatú hitelekben, meg az NDK hadseregéből leszerelt, régi fegyverek átadásában nyilvánult meg, ezen túlmenően nagyon-nagyon sok szóban, mindmáig.” De persze alapvetően önámítás is lenne úgy gondolkodni, hogy az olyan teljesítményekért, mint ’56 vagy ’89, „nekünk valami jár”. „Senkinek nem jár soha semmi. Az államok között egoista a viszony, nincsenek erkölcsi járadékok, amelyeket megfizetnek.” Oplatka feltételezi, hogy az Antall-kormány mérlegelte az adósság-elengedés kérdését, és lehettek is ilyen puhatolózások, amelyek nyilván elutasító válaszra találtak. „Mindamellett azt gondolom, naivitások azok a messze jobboldalról jövő követelések, amelyek szerint keményen meg kellett volna mondani a Nyugatnak.”

De azért most ő sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy jól megmondja német kollégáinak, akik az elmúlt hónapokban egyre sértőbb hangnemben írtak – nem Orbán Viktorról, vagy a kormányról, hanem – Magyarországról. Oplatka 2002-ben nyugdíjba ment a NZZ-től. Azóta a bécsi egyetemen habilitált, ott és az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetemen tanít, és hangsúlyosan óvakodik attól, hogy volt szerkesztőként beleszóljon a lap működésébe. Februárban azonban, a régiót kezelő szerkesztőkollegája biztatására, terjedelmes cikkben rótta fel a német sajtónak, hogy miközben az elmúlt nyolc évben a magyar baloldalnál csak bocsánatos bűnöket fedeztek fel, az Orbán-kormányt az első naptól kezdve támadják. „Totalitarizmus felé haladó országról” beszélnek, Budapestet „az európai antiszemitizmus fővárosának” nevezték. „Én is kritikusan állok a sajtótörvénnyel szemben. Ezt nem hallgattam el a cikkben, és az utóbbi időben néhány magasabb rangú Fidesz politikussal folytatott beszélgetéseimben sem” – egészíti ki a képet Oplatka, ám a hangnemtől mégis kinyílt a zsebében a svájci bicska. Annál is inkább, mivel „a rendkívül túlzó, szakértelem nélküli és részben bántó” kritikák mögött érzékel egy talán öntudatlan, ám hamis nyugati kultúrfölényt is a közép- és kelet-európai országokkal szemben. Másrészt irritálja, ahogy a németek – úgy, mint a gazdasági életben –„kihelyezik” a saját, történelmileg kellemetlen múltjukat a „keleti” térségbe, s kioktatják a világot arról, hogy a történelmi bűnök „feldolgozását” újfent német minta szerint hogyan kell megoldani.

Egyébként pedig nem gondolja, hogy túl sokat kellene azzal foglalkoznunk, hogyan látnak minket nyugaton, mert többnyire sehogyan. És ez a normális helyzet, a mostani a kivétel. Ha pedig olyan nagyon javítani akarunk az imázson, akkor érdemes megszívlelni kolozsvári barátja által mesélt történetet. Magyarországi és határon túli értelmiségiek borozgatásán, ahol az előbbiek azon búsongtak, hogyan, milyen szeretetcsomagokkal tudnának utóbbiak hányatott sorsán segíteni, borgőzös őszinteséggel tanácsolta egy vajdasági író: „Legyetek először odahaza valakik, aztán ha rendbe tettétek azt az országot, és annak van nemzetközi respektje, azzal nekünk is tudtok majd segíteni!”

Kapcsolódó cikkek
mail
nyomtatás
címkék:

Hozzászólások

Le Pen az EU-s népszavazásról

Marine Le Pen államfővé választása esetén megvárja a német és az olasz parlamenti választások eredményét, mielőtt népszavazást ír ki.

Megszavazták a "CEU-törvényt"

A jövőben akkor működhet oklevelet adó külföldi felsőoktatási intézmény Magyarországon, ha működésének elvi támogatásáról államközi szerződés rendelkezik.

Újabb vizsgálat tárgya a Hungast

Mégsem jön létre a menza cégek tervezett fúziója. Egyelőre nem vásárolja meg a Hungast Zrt. a Sodexot, mert nem teheti. A Gazdasági Versenyhivatal közbelépett.

Szíriai fegyveresekkel állt kapcsolatban a szentpétervári merénylő

A felrobbantott pokolgép hasonló volt ahhoz a másikhoz, amelyet később a Ploscsagy Voszsztanyija metróállomáson hatástalanítottak.



Kell egy csapat

Monotonnak tűnő, kemény fizikai felkészültséget igénylő sport a futás, de Lantos Csaba éppen azt szerette valaha a középtávban, hogy ott

Svájci szűrőn át

Oplatka Andrást régóta foglalkoztatja a véletlen szerepe a dolgok alakulásában. A ’89-es magyar határnyitásról írva is elgondolkodott azon

Mielőtt ránk ég a maszk

Kissé lemondóan bólint a solymári Aranykorona szolidan tudálékos főura, amikor beharangozom neki Vekerdy Tamás érkezését. „A professzor

Nem könnyű ma kereszténynek lenni

Már az autópályáról megfogja a tekintetet a dombon álló fehér épületegyüttes, azután ahogy lehajtunk a sztrádáról, a lombjaikat vesztet

top200