Pannonhalma bő évezrede, a kora román kortól a késő klasszicizmusig egymásra épülő falaival mutat irányt, jelöl mértéket, biztat a folyamatossággal. Valahogy mindig túlélte a korok viharait, vagy összegyűjtötte az erőket az újrakezdéshez. A második világháborúban például, amikor az a veszély fenyegette, hogy a németek felrobbantják, az akkori főapát a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alá helyezte – idézi fel mai utóda, Várszegi Asztrik. „Nekem meg azért kellett valamilyen védelmi köpeny, mert alig tudunk létezni” – teszi hozzá.

"Ahhoz, hogy az embernek igazi, személyes kapcsolata legyen, saját magából kell adnia. Ez nem megvehető, hanem szív, lélek, szolidaritás, szeretet kérdése."
Fotók: Hartyányi Norbert

Így lett Pannonhalma 1996-ban a világörökség része. Pénz ugyan nem jár az UNESCO-s címmel, ám vonzza a turistákat, és kiváltságot biztosít a pályázati forrásokhoz való hozzáférésben. Ennek is köszönhetően, az apátság bevételeinek már közel az ötöde saját forrásokból származik: idegenforgalomból, borászatból, gyógynövényes likőrökből, teákból. „Gazdaságilag autark, szellemileg autonóm, ez a bencés hagyomány” – mondja Várszegi. A teljes önállóság persze utópia, csak egyfajta többletbiztonságot tudnak előteremteni. „De legalább nem vagyunk a kor pillanatnyi szeszélyeinek teljesen kiszolgáltatva. Mert azt mi, bencések, nem nagyon szeretjük.”

A szerzetesrend teljes mértékben kielégíti Várszegi Asztrik szuverenitási igényét, ami kora fiatalsága óta erősödik benne. Katolikus keresztény családba született, a hit a mindennapjaik része volt. „Nem a papok tanították a keresztvetést, hanem édesanyám ölében ültem, fogta a kezemet és gyakoroltuk. Ma úgy mondanák: keresztény módon lettem szocializálva.” Elmosolyodik, és mindenfajta minősítő szándék nélkül elmeséli, hogy egyszer meghívott Pannonhalmára hittanos és nem hittanos gyerekeket. Előbbiek tudták, hogy a templomban le kell venni a sapkát, utóbbiak sapkában jöttek be, kólával és ropival. Amiből csupán annyi következik, hogy a kereszténység megtanít bizonyos viselkedési formákat is.

Várszegi Asztrikot először az állami iskolában íratták be hittanra, de olyan nyomás nehezedett az édesanyjára, hogy inkább kivették, és az orsolyita nővérekhez járt, „zughittanra”. Tizenhét éves korára tudatosodott benne, hogy szeretne elkötelezetten keresztény lenni. „A társadalom is hozzájárult ehhez, mert voltam KISZ-táborban is, ahol a »szocializmust építettük«, és olyan nagy volt a kontraszt a család, a megtisztultabb embereszmény és a KISZ-esek között, hogy csak még jobban elidegenített a rendszertől.” Pedig a soproni állami középiskolában, a mai evangélikus líceum elődjében nagyon komoly ideológiai munka folyt. Ma is szinte kiütéseket kap, ha rágondol, mennyi maszlaggal etették. Nem berzenkedett. „Konfliktuskerülő gyerek voltam. Ha láttam, hogy nem tudok értelmesen kapcsolatot teremteni, elnémultam és kivonultam. Csendes derűvel elléteztem.” Azután 1964-ben felvételét kérte a bencés rendbe, s Pannonhalmán végezte a teológiai tanulmányait. Jött 22 hónap katonai szolgálat, s az ottani élethelyzetek még inkább megerősítették a választása helyességében. „Rájöttem, milyen nagy ajándék, hogy keresztény lehet az ember. Mekkora nagy szabadságot nyújt, mert megszabadít egy csomó őrülettől; legyen az akár politikai rajongás, akár a futball, vagy egyéb divatirányzat. Már fiatalkoromban is nagy örömmel töltött el annak megtapasztalása, hogy szuverén, független ember vagyok.”

Magyarországon 1950 után négy szerzetesrend maradt meg: a bencés, a ferences, a piarista és a Szegény Iskola nővéreké. Mindegyiküknek két-két iskolája lehetett, s ahhoz, hogy érettségit adhassanak, az ottani tanároknak állami diplomával kellett rendelkezniük. „Ha nem lettem volna bencés, akkor is tanár, vagy művészettörténész, esetleg régész lettem volna” – emlékszik vissza indíttatására. Így viszont 1971-ben, a pappá szentelést követően a rend küldte őt az ELTE bölcsészkarára. „Sajátos helyzetem volt: nappalira járhattam, érvényes vizsgákat tehettem, diplomát szerezhettem, sőt még ott is doktoráltam, de nem kaptunk menzát, és fel voltunk mentve az ideológiai tárgyak alól.” Közel húsz évig Győrben és Pannonhalmán tanított történelmet és németet. Időközben megszerezte a PhD fokozatot is.

Kákosy László, az ELTE nagyhírű egyiptológus professzora sokáig bízott abban, hogy bencés tanítványa, aki Egyiptom egy kései, keresztény korszakából írta a diplomamunkáját, a hosszú téli estéken rászánja magát a kopt egyházzal való foglalkozásra. Nem sejthette, hogy Várszegi már az egyetemi évei alatt is a XX. századdal szeretett volna foglalkozni, de az a hetvenes években egy papnak még „életveszélyes” lett volna. Tízévnyi tanítás után viszont már úgy érezte, hogy doktorijához az Újkorban akar elmélyedni. A két világháború, illetve Pannonhalma, s az 1920 és 1950 közötti főapát, Kelemen Krizosztom volt a téma. „Ez nagyon alkalmas volt arra, hogy olvassak a Horthy-féle neobarokk korszakról, ami enyhén szólva, nem hozott lázba. Riadalommal nézem, amikor ma ezért lelkesednek.”

Jelenleg is nagyon fontosnak tartja, hogy ezt az időszakot akkor társadalmilag, egyháztörténetileg, szerzetesjogilag át tudta tekinteni. S erre az alapos tárgyi tudásra épül az a meggyőződése, hogy „1920 óta Magyarországról, az itt kialakult helyzetről, a jövőnkről korszerűtlenül gondolkodunk. Osztom azon történészek szakmai véleményét, akik szerint magyar múltunkat újra kell olvasnunk, Szent Istvántól napjainkig. A történészek tudják” – teszi hozzá a főapát –, „mennyi hamis ideológia rögzült, illetve öröklődött át bennünk, korlátozva a gondolkodásunkat, mai cselekvésünket.” Be kellene tudni engedni új információkat, mert „attól, hogy örökösen csak ismétlünk dolgokat, már betegek vagyunk”. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése óta számos kérdés feloldatlanul, mitikus elemekkel él tovább. „Sokat és radikálisan kellene foglalkozni az emberek nevelésével ahhoz, hogy befogadóképesek legyünk szellemiekben, lelkiekben egyaránt, és ne csak klisékkel, ráadásul hamis klisékkel tápláljuk magunkat.”

Valóban sajátos kollektív tudat az, amelyben a több évtizedes mítoszok makacsul tartják magukat, a közelmúlt történelmét viszont inkább elhallgatná. Mivel beleszületett, Várszegi Asztrik is tisztában volt a „létező szocializmus” korlátaival, de szerzetes és tanár lehetett, az ifjúsággal foglalkozhatott, hát teljesnek érezte az életét. „Az, hogy megfigyeltek, hogy adatokat gyűjtöttek rólam, s mielőtt püspök lettem – de már korábban is –, történt néhány kísérlet, hogy beszervezzenek, a világ legtermészetesebb dolga volt abban az időszakban.”

Azt, hogy ebből nem lett „virágzó kapcsolat”, a rendszerváltás hozta magával. Nem kellett belemenni. „Nem hősiességből, de éreztük, hogy szabaddá válunk, és így is próbáltunk felnőni.” Éppen ezért empátiával közelít azokhoz, akiknek másként alakult az életük. „Amikor vallom azt, hogy jó lenne tisztán látnunk – és azért látok egy s mást –, akkor nem azért mondom, mert ítélkezni akarok. Az ítélkezés nem az enyém.” De a folyamatok feltárása, az oknyomozó történelem segíti az embert, hogy lerakhassa a múlt kölöncét, amihez azután tényleg nem kellene ragaszkodni.

A beszélgetés további részei a szerdától kapható Figyelő hetilap karácsonyi dupla számában olvashatók.

<#zaras_figyelo#>Sokszínű és alakuló közösség a katolikus magyar egyház – mondja a főapát –, tagjai a „mindent szeretnénk látni” és a „felejtsük már el” végletei között foglalnak állást. „Szerintem, ha nem tudjuk, hogy mik voltak, és hogy mik a bajainknak a közelmúltból eredő gyökerei, akkor nagyon nehéz újrakezdeni, megtisztulni.” Babits Mihályt idézi, aki szerint egyetlen keresztény katolikus irodalmi műfaj van, a konfesszió. A szerelmünket megvalljuk, a bűneinket megvalljuk. „Az élet megy tovább, de ahogy a társadalomban ki kell mondani, mi vezetett el Trianonhoz, úgy nekünk is ki kell mondanunk az Állami Egyházügyi Hivatallal, vagy az állambiztonságiakkal fenntartott kapcsolatainkat. Ettől nem szakad össze az egyház, csak a terheinktől szabadulunk meg lépésről lépésre.”

„Nem könnyű ma kereszténynek lenni” – vallja Várszegi Asztrik. Van egy eszmei, szellemi, tanbéli megközelíthető egység, de a valóságban rendkívül színes a mai katolikus egyház. Igaz, sohasem volt homogén világ, miközben a vallás hihetetlenül magas embereszményt közvetít. Milliárdnyi ember él a hittel, milliárdnyi vággyal. Amikor pedig az eszményre törekszünk, tudatában kell lennünk próbálkozásunk tökéletlenségének, s talán annak is, hogy az eszményeinket is újra kell fogalmazni. Példaként említi, hogy az egyház a maga biblikus hagyományai alapján beszél az Isten-szeretetről, a felebaráti szeretetről, ami meghatározott keresztény összefüggésben élő embercsoport számára értelmezhető is. Ugyanakkor a világegyház elkezdett mind az egyes emberrel, mind a közösséggel vállalt szolidaritásról beszélni, mert ez egy olyan szó, amelyet ma az európai, de az Európán kívüli civilizáció is jobban megért és el tud fogadni. „Itt nem arról van szó, hogy egy keresztény jottányit is feladná a felebaráti szeretet eszményét. De megpróbál olyan nyelven beszélni, amelyet a környezete ért és elfogad, és ezzel egyfajta szintézist tud teremteni magasabb fokon, jobban összefogva az erőket.”

Rendkívül fontos a nyelv – teszi hozzá a főapát –, mert a legtöbb problémánk éppen a kommunikáció helytelenségéből vagy hiányából adódik. Hasonló pragmatizmust vél felfedezni abban, ha a pontos szövegek is megerősítik majd, amit a sajtó XVI. Benedek pápa új megközelítésének állít be az óvszerhasználat kérdésében. „Józan keresztény módon gondolkodva: az eszményt magasan tartjuk, de nem biztos, hogy a világ az eszmény után kérdez, hanem a gyakorlat útján jár. Meggyőződésem, hogy a kérdés nem így oldódik meg, de ennek a megengedésével a bajt fel tudjuk tartóztatni, mert a fertőzést valamilyen mértékben meg tudjuk állítani.”

Azért sem könnyű kereszténynek lenni, mert amikor egy közösség megpróbál eszményeket magasan tartani, érvényesíteni és közvetíteni, nem vegyülve a világ dolgaival, akkor mindenféle érdeket keresztez. Úgy gondolja Várszegi Asztrik, hogy politikai, de elementáris gazdasági-üzleti érdekek is közrejátszottak abban, hogy pedofilbotrányok söpörtek végig, mint a cunami, előbb az amerikai egyházban, majd Nyugat-Európában, a német kolostorokban és egyházmegyékben. „Nem alaptalan, nem koholt, de irányított leleplező munka volt.” (El-eltöpreng, kiegészíti azzal, hogy mondatainál a valóság azért sokkal összetettebb. „Ezért dadogok. Mindig csodálom azokat az embereket, akik a tutit, a biztosat mondják. Én mindig keresek, és amikor rátalálok összefüggésekre, azt is látom, milyen bonyolult a világ.”)

Azt azonban határozottan úgy látja, hogy mai világunkban az a jó ember, aki manipulálható, aki megveszi azt, amit a reklám a nyakába akar sózni. És mindaz üzletrontó, aki erről lebeszéli. „A kereszténység ebben a világban, bármennyire próbáljuk elfogadhatóvá tenni, kontraanyag.” Jézusnak van egy kijelentése, amelyet mindegyikünknek fel kell oldania – teszi hozzá. „Aki meg akarja nyerni életét, elveszíti azt. Aki önként, tudatosan odaadja életét, megnyeri azt.” Két tendencia érvényesül – értelmezi a szavakat –: a széles út, amin sokan mennek, és a keskeny, amin kevesen. Azt szeretnénk, hogy az életünk kiteljesedjék, anyagi, szellemi-lelki vonatkozásban, családi-emberi kapcsolatainkban. Ezt kínálja a modern világunk kicsinek-nagynak. „Ez nem rossz, de megtévesztő, mert az életnek nemcsak ez az oldala van. Ahhoz, hogy az embernek igazi, személyes kapcsolata legyen, saját magából kell adnia. Ez nem megvehető, hanem szív, lélek, szolidaritás, szeretet kérdése.”

Aki meg akarja nyerni az életét, felfújja énjét, és kínozza az állandó éhség és kiüresedettség. Aki pedig ad, és megszabadul ezektől az igényeitől, az mindig nyer. Várszegi Asztrik bibliamagyarázatában Jézus egész tevékenységével arra akart megtanítani bennünket, hogy az Isten-kérdés arról szól, hogyan viszonyulok Istenhez, önmagamhoz és a másikhoz. S hogyan készülünk fel az út végére, amikor szembe kell nézni önmagunkkal, a magányunkkal, elrontott emberi kapcsolatainkkal. „Modern világunk nem ígéri meg, hogy szenvedni fogsz, a keresztény realizmus viszont azt mondja, hogy ez bele van építve az életedbe. Tudnunk kell erről. Azt szoktam mondani, hogy én olyan konzervatív keresztény vagyok, aki azt is belekalkulálta az életébe, hogy meg fog halni.” Ha ezzel nem számolunk, és mindent akarunk, akkor neurotikusak leszünk attól, hogy valamiről lemaradunk. „Ha szelektálunk, le tudunk mondani dolgokról, el tudjuk azokat engedni, akkor még ez a nagyon bonyolult világunk is igen széppé, egyszerűbbé válik.”

Mondja ezt azok után, hogy ott volt az indulásnál, amikor a jelenkor elkezdett egyre kuszábbá válni. A rendszerváltás hajnalán, 1988 decemberében nevezte ki II. János Pál esztergomi segédpüspöknek. Felköltözött Budapestre, és az egyházi bezártságból az események sodrába került. A bölcsészkaron egykori szemináriumvezetője, Szabad György, továbbá jobboldali vagy baloldali politikusokká lett évfolyamtársai igazították el, hogy mi történik. „Nem úgy kezeltek, hogy itt van egy jámbor szerzetes, hanem úgy, hogy itt van egy értelmiségi közülünk.” Így az egyházon belül is a legtájékozottabbak közé tartozott, s „amikor ezek az urak különböző helyeken miniszteri székekbe kerültek, nekem egy darabig zavartalan volt a kapcsolatom velük”.

Pannonhalma titka a nyitottság és az elfogadókészség.
Fotó: MTI

Három évig, 1990 és 1993 között a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára volt, 1991-ben választották meg pannonhalmi főapátnak. Egymásnak adták a kilincset bankárok, tanácselnökök, politikusok. Pungor Ernő akadémikus azért volt rá kíváncsi, mert még nem találkozott modernül gondolkodó pappal. A szovjet–magyar baráti társaság titkára be akarta léptetni a szervezetbe. Emigráns kubaiakat fogadott, akiktől mindenki elzárkózott az akkori politikában. Találkozott Pozsgay Imrével is, jóllehet voltak, akik lebeszélték róla, hogy szóba álljon egy ilyen haladó szellemű emberrel… „Szabad, naiv keresztény lélekként mindennek mellé álltam, mert azt gondoltam, hogy a bezártság után nagy szükség van a nyitottságra. Nem volt olyan tehertételem, ami miatt csak egy irányba lehetett volna menni.” Azután, úgy három év elteltével elkezdődtek a támadások. Egyre alattomosabbak és egyre gyalázkodóbbak – aki kíváncsi rájuk, menjen fel az internetre. Várszegi Asztrik minderről csak annyit mond: „Be vagyok skatulyázva. Úgy érzem, ugyanaz vagyok, aki voltam, csak most már a skatulyák merevek. Egy kolostorban ezen az ember egyrészt szomorkodik, hogy ilyen beteg a magyar társadalom, de a hely védettséget is ad.” Számára a legnagyobb élmény, hogy bencés szerzetes lehet, minden más csak ráadás. „Ha az ember nem kapaszkodik, nem is tudnak elvenni tőle semmit.”

Tavaly a bencés társai újabb kilenc évre választották meg főapátnak. Azt mondja, ez kétélű dolog, mert jobban örült volna, ha a közösségben már felnőtt volna egy olyan nemzedék, amelyik át tudja venni a kormánybotot. Viszont olyan bizalmat kapott, amelyre nem mondhatott nemet. „Mind a közösségben, mind Pannonhalmát illetően a jövőt próbálom építeni. Meg vagyok arról győződve, hogy ez az ezer évnél idősebb intézmény jó célt szolgál: kereszténységet, kultúrát, emberséget.” Intézményeket tartanak fenn: Győrben 400, Pannonhalmán 330 fős diákotthont és iskolát, 16 egyházközséget, 2 szociális otthont, „társbérletben” főiskolát. A normatívák adottak, az ajándék, a támogatás változó, mozgásteret a saját bevételek teremthetnek. „Nagyon észnél kell lennünk, gazdasági válság, bizonytalanság idején különösen, hogy anyagi egyensúlyunkat, függetlenségünket fenn tudjuk tartani.” Sokat és sikeresen pályáznak, az önrészt kárpótlási pénzekből fedezik. Olyan beruházásokat keresnek, amelyek hosszabb távon megtérülnek és hasznot is hoznak. A történelmi múltra építő turizmus mellett egyre jelentősebb a borászat, amelyet lassan évi 300–350 ezer palackra tudnak felfuttatni. („Egy sor borászt megismertem, igen jó emberek, tiszták, mint a boraik.” Légli Ottót, az év borászát tanította is Győrött.) Herenddel és Bábolnával „turisztikai kartellt” hoztak létre, és tíz éve közösen rendezik a Szent Márton ünnepségeket is. Ilyenkor díjat adnak át egy meghatározó, társadalmilag is elfogadott dunántúli személyiségnek, akinek az egész országra hatása van. Az idén Sólyom László volt a kitüntetett, ami „tudatos választás volt, de nem az aktuálpolitika figyelembe vételével született”, hanem a katolikus embernek, a leköszönt államfőnek szólt.

Pannonhalma főapátjának nincs is szüksége arra, hogy áttételesen üzenjen a jelenről. Nem rejti véka alá, hogy látja az atomizált világban erősödő tendenciát, annak kísértését, hogy szilárd vázat, szilárd kereteket próbáljunk újrafogalmazni, és az embereket ezekhez hozzáigazítani. S tisztában van a megkísértés kockázataival. „Mivel az emberségen, humanitáson, spiritualitáson, szellemi felvértezettségen alapuló egészséges hagyományok meggyöngültek, ezért az intézmény, a legalizmus, a merevség mögé bújás szorgalmazása mintha felerősödne. Csak ennek a hosszabb távúságában nem tudok hinni, mert mindig annak kell mankó, aki nem tud két lábon a Földön állni és járni.”

Alkotmányra persze szerinte is szükség van. Nagyon érdekes – említi meg –, ahogyan megoszlanak a lelkek. „Vannak olyan barátaim, ismerőseim, akik korábban azt mondták, hogy ezt a szocialista alkotmányt ki kellene dobni, ma meg védik, hogy maradjon meg. Azt gondolom, az a fajta félelem húzódik meg e mögött, hogy az új alkotmány még azt a fajta tárgyilagosságát is elvesztheti, ami a természete lenne.” Szerinte a magyar múltra, a királyságra, a Szent Koronára való utalások nyugodtan bekerülhetnek a preambulumba, ha egyesek ehhez ragaszkodnak. „De Magyarország modern alkotmányát ilyen értelemben a történelem nem határozza meg.”

Személyesen azt vallja, hogy a világ nem visszafele megy, így a magyar társadalom sem. „Előrehaladunk. Történelemtanár vagyok, ezért óvatosan fogalmazok, mert tudom, mennyi buktató van – mégis a társadalomtól, egy adott közösségtől telhető objektív alkotmányra lenne szükségünk, amelybe mindannyian kapaszkodhatunk.” Nem tudja, hogy polgári demokrácia-e, amit akarunk – egészíti ki a szavait –, „de az ember eddig abban a meggyőződésben élt, hogy egy polgári demokratikus alkotmányra van szükség”. A történész mellett az egyházi ember pedig Pál apostolt idézi fel, aki szerint akkor vagyok erős, amikor gyenge vagyok. „Amikor helyet tudok adni magamban a nagyobbnak, a másiknak, akkor erősebb vagyok, mint amikor magam határolom le magam, és állandóan a határaimba ütközöm.”

Avagy világibb megközelítésben: „Pannonhalma titka a nyitottság és az elfogadókészség. A világot olyannak vesszük, amilyen.” Akár az ezer éves fennmaradás mottója is lehetne, amit már másnap, egy sajtóbeszélgetésen mond Várszegi Asztrik. Az apátságtól távol, Budapesten. De a hely szelleme kisugárzik.

Kapcsolódó cikkek