"A gimnáziumot végzettek húsz- és harmincéves koruk között csupán a 9 százalékára emlékeznek a tananyagnak úgy, hogy használni is tudják."
Fotó: Hartyányi Norbert „Számtalan bizonyíték van arra, hogy tizenkét év után a gyerekek képesek egyetemre, akár külföldire is menni, jó a felvételi arány. De így is éppen elég híve van a központosított iskolarendszernek, akik minden alternatívát a legszívesebben kiirtanának” – érzékelteti a szakmai viták korlátait Vekerdy. Ráadásul a mostani oktatási reform célkitűzései is erősen központosítanak. „Holott nagyon jól kell tudni, mi az, amit decentralizálok, és mi az a kevés, amit központosítok a működtetésben” – teszi hozzá a szakember, aki szerint ezt az arányt Magyarországon nem sikerült jól eltalálni. A legjobb kezdeményezések is kisiklanak.

Ott vannak például a zenei általános iskolák. „Nem zenészeket nevelünk, mondta Kodály, nincs botfülű gyerek, mindenkit fel kell venni. A lényeg, hogy a gyerekek művészet-közelben legyenek, mert a személyiségük kibontakozásában ez fontos. Nagyszerű gondolat.” Ebből jöttek létre azok az iskolák, amelyeknek a tanárai az óvodába járnak kiválogatni a kitűnő hallásérzékű, kiváló ritmusú gyerekeket, akikkel majd megnyerhetik a különböző kerületi, meg országos versenyeket. A botfülűeket meg – tisztelet a kivételnek – eltanácsolták. De nagyszerű gondolat az integráció is, hiszen nincs más út, azt viszont meg kell tanítani, miként kell csinálni, különben katasztrófához vezet. „Az északi államok élenjárnak abban, hogy a gyerekeknek a magukkal hozott társadalmi különbségük minden évvel jelentősen csökken. Ezzel szemben a magyar gyerekeké minden évvel nő. Ez egy öngyilkos szisztéma. A Kodály-gondolat vagy az integráció elve, amikor bekerültek a magyar közoktatás nagy állóvizébe, hozzáidomultak a közoktatási üzemhez, amely nem működik jól.”

A hazai iskolarendszerrel a jelenlegi formájában nagy bajok vannak. Az oktatás célja nem a személyiség fejlesztése, így annak kibontása helyett testi-lelki értelemben „betegíti” a gyerekeket. Vekerdy Tamás mindezt szóban és írásban – meggyőző példákkal, kutatásokkal alátámasztva – már a hetvenes évek vége óta hangoztatja. A magyar gyerekeknek többet akarnak megtanítani, mint – talán a franciákat leszámítva – Nyugat-Európában és Amerikában bárhol, egy ömlesztett, és a nebuló szükségleteihez, életkorához hozzá nem igazított kvázi tudásanyaggal. „Az információk túlzott tömege dezinformál és dezorientál. Magyar vizsgálatból tudjuk, hogy a gimnáziumot végzettek húsz- és harmincéves koruk között csupán a 9 százalékára emlékeznek a tananyagnak úgy, hogy használni is tudják. Tehát a felejtésnek tanultak, óriási anyagot.” Ráadásul egy olyan képzési rendszerben, amely Vekerdy szerint nagyon sokat romlott az első világháború óta. Azáltal, hogy ideologizálódott az iskola, és a lakosság néhány százalékáról 80-ra emelkedett az érettségizettek aránya, egyre nőtt a tanári kar is. De míg a tanár 1945-ig középosztálybeli polgári életet élhetett (2–3 szobás lakással vagy kis házzal, cselédlánnyal, szerény olaszországi nyaralással), addig azóta, a nagyszerű ellenpéldákkal együtt is, folyamatos kontraszelekció zajlott és zajlik a pedagógus társadalomban.

Az életkort figyelmen kívül hagyó mennyiségi oktatási szemlélet és a pedagógusi minőségdeficit találkozásának következményeit pedig jól mutatják a PISA és egyéb felmérések eredményei. Például a norvég és a svéd gyerekek negyedikben gyengébbek értő olvasásból a nemzetközi átlagnál, a magyar (és a cseh) gyerekek jobbak. Pár évvel később viszont az északiak sokkal jobb eredményeket produkálnak a nemzetközi átlagnál, a közép-európaiak lényegesen rosszabbakat.

A Figyelő Szalon írás teljes terjedelmében a lap 2011/4. számában olvasható, amely csütörtöktől kapható.

<#zaras_figyelo#>Skandináviában nem akarják „karácsonyra megtanítani írni-olvasni” az elsősöket, mert tudják, hogy a kulturális alapkészségeket elsajátítani elhúzott folyamat – hívja fel a figyelmet már jó ideje Vekerdy Tamás. Viszont ha hatodikban vagy akár később elakad egy svéd gyerek, mert nem érti a szöveges matek példát, akkor nem megszégyenítik, hanem az egész osztály az értelmezést gyakorolja. „Nem restek történelemből, földrajzból és egyébből mindig visszatérni az alapokhoz, s ennek következtében a svéd érettségizettek sokkal jobbak értő olvasásból, mint a magyar diplomások.”

Talán ennyiből is egyértelmű, hogy mivel szemben akar alternatívát kínálni a Waldorf, amelynek Nyugaton (ugyanúgy, mint más iskolák tanulói is) számos diákja az érettségi után nem rohan egyetemre. Utazgatnak kicsit a világban, közben utcán zenélnek vagy étteremben mosogatnak, majd hazatérnek és elkezdenek egy egyetemet. Azután fél-egy év után rájönnek, hogy nem az kell nekik, és átmennek egy másikra…

Így előfordul hát, hogy ott állnak harminc évesen, és az infarktust hozzák becsületben megőszült szüleikre, akik átkozzák a napot, amikor áldásukat adták az individuumot kibontakoztató oktatásra…

Vekerdy Tamásnak ezeket az aggodalmakat is meg kell értenie, hiszen az ő, egyébként rendkívül joviális, nyitott és gyermekszerető édesapját is a gutaütés kerülgette, amikor jó barátja neves irodájába akarta beprotezsálni ügyvédjelöltnek a fiát, aki azonban szabályosan megfutamodott. „Mondtam apámnak, hogy én nem akarok jogászkodni; hobó akarok lenni, szabad ember, író, és így tovább.” Apja kedvéért ugyan elvégezte a jogot az ELTE-n – ma sem bánja, bár soha nem használta –, de az ügyvédi irodában már úgy érezte, onnan nem lenne visszaút. Kereket oldott a várószobából.

A XX. század elején a fiatalok még úgy gondolták, hogy a hivatásuk teszi majd őket önállóvá, hozzásegítve személyiségük kibontakozásához. Azután az ötvenes években egy svájci vizsgálat már azt hozta ki, hogy az ifjú nemzedék jelentős része nem akar még belépni az életbe. Úgy érezték, ha elkötelezik magukat egy foglalkozás mellett, azzal beléphetnek ugyan a társadalmi maszkabálba, de az álarc rájuk ég, mint egy japán horrorban, és soha többé nem lehetnek mások. Megpróbálták kitolni, hogy beálljanak a taposómalomba, s ez a tendencia mindmáig erős maradt a nyugati társadalmakban.

Idehaza az ötvenes években Vekerdy persze nem mehetett el a párizsi metróba zenélni vagy a Sohóba mosogatni. Helyette házi tanítóskodott és karakteres harmadik alabárdossá képezte magát a Nemzeti Színház statisztái körében. Azután Török Sándor elkezdte foglalkoztatni a Család és Iskola című lapnál, amelynek egyik kiadójánál, a Nőtanácsnál pedig arra noszogatták, hogy szerezzen még egy diplomát. Akkori pedagógus nem akart lenni, a gyermekpszichológiához viszont kedvet érzett. A késztetés végre találkozott a belső indíttatással. Török (az író nevét viseli egyébként a solymári Waldorf-alapítvány) elintézte, hogy felvegyék a pszichológiára, egyéni levelező szakra. Elvégezte, majd az orvos-továbbképzőn klinikai gyermek-szakpszichológus diplomát is szerzett. Úgy negyven esztendős korára Vekerdy Tamás individuuma tehát végképp kibontakozott. Olyannyira, hogy már családalapításra is mert vállalkozni: harmadik feleségétől, negyvennégy éves korában született meg az első gyermeke, s bár még a második után is kétségek gyötörték, hogy tudja-e hordozni a család terhét, végül négy gyermeket nevelt fel.

A legkisebb, a négy közül az egyetlen leány, Vekerdy 56 éves korában, 1991-ben született. Anna abban is különbözik a fiúktól, hogy őt már nem keresztelték meg. A Kádár-rendszerben született három gyerek református. A rendszerváltás utánra viszont Vekerdy Tamás torkig lett azzal, amilyen irányt az egyház vett. „Ha teljesen szabadon használhatnám a szavakat, akkor úgy érzem, még ma is leginkább konzervatív vagy nemzeti liberálisnak vallanám magamat. De ahogy a keresztény szót nem szeretném kiejteni, úgy nem szeretném a nemzetit se ma már, mert annyira lejáratták előttem e fogalmakat.”

Gyerekkorában erős nosztalgiát érzett a Horthy-korszak, az úri élet, az előkelőség, a finom angol szövet öltönyök, kivillanó fehér mandzsetták, csináltatott puha bőr cipők – azaz az apai ág, a hódmezővásárhelyi úri család – világa iránt. Sokáig buzgón terjesztette a viccet, hogy hányféle dúlás volt Magyarországon: tatár dúlás, török dúlás meg a felszaba-dúlás. Élete csúcspontjának ma is 1956-ot tartja. „Alászállt a géniusz. Mások, jobbak voltak az emberek azokban a napokban, és értették egymást, teljesen függetlenül attól, hogy addig mi volt.” Évtizedekig úgy fogta fel, hogy a szovjet megszállás személyét és nemzeti létét akarta megsemmisíteni. Negyven évig – az individualitás és a nemzeti mivolt kérdése mellett – a legintenzívebben a spirituális lét érdekelte. Gyakorta forgatta a Bibliát. Kortárs fogalmazásban „mélymagyarnak” számított.

Manapság tudatosan hangsúlyozza, hogy anyai ágon zsidó. „Semmiképpen nem harsognám, hogy keresztény lennék. Ha erről feltétlen mondani kell valamit, akkor úgy fogalmaznék, hogy az orientációm zsidó-keresztény.” A Horthy-rendszerről ma már azt gondolja, elviselhetetlen lett volna, ha felnőttként kell megélnie, és számára egyértelmű, hogy 1945 felszabadulás volt, bármi történt is három évre rá. „Egy olyan konzervatív legitimista, mint Szekfű Gyula írta, hogy nem volt a világon még egy olyan állam, amely a saját állampolgárait kiadta volna megsemmisítésre, vagy ha nagyon jóakaratúak akarunk lenni, tömeges munkára. Magyarország máig nem nézett szembe ezzel, márpedig szerintem addig nem lesz boldog léte.” Üres jelképpé torzult a szívének egykor oly kedves ’56-os lyukas zászló is. „Kétségbeesve láttam, hogyan próbálta kisajátítani egy néha ocsmányságba fajuló tömeg.”

Soha életében eszébe nem jutott, hogy baloldali lenne, „ma viszont azt látom, hogy abban a felállásban, ami kialakult, én bizonyára csakis a baloldalhoz soroltatom és sorolódom, és ez ellen nem is tiltakozom.” Antall Józsefre anno több ügyben haragudott, ma már úgy látja, hogy tulajdonképpen makulátlan úriember volt, aki sokat botladozott. „S nagyszerűen alakította ki Tölgyessy Péterrel együtt a magyar jogállamiság alapjait, mert nagyon nehéz volt most szétszedni.” De mégis, az a kormányzat és az MDF csurkista szárnya hozta vissza a közéletbe az egyre kevésbé kódolt antiszemitizmust, amit kibírhatatlannak tart. „A gyűlölködj, ez egy nagyon fontos jelszó, s könnyen megy nekünk, magyaroknak. De nem csak a másikat roncsolja a mi gyűlöletünk, hanem a saját személyiségünket is. Sokszor késő, mire erre rájövünk.”

Egy közösség szempontjából szerinte életveszélyes, ha nincs egyensúlyban a racionalitás az érzelmekkel, mert nagyon könnyű az érzelmi ösztönökre apellálni. „Sok példát tudnék mondani arra is, mi mindent nem tudnak azok a fiatalok, akik – egyébként helyesen, érthetően – fájlalják Trianont.” Mert azt valóban vétségnek tartja, hogy a békeszerződések nem 10–30 kilométerrel arrébb húzták meg a határokat. Tehát színmagyar települések is a szomszédokhoz kerültek. „De, mondjuk Erdélyben már a XIX. században is többségben volt a románság, mint Fényes Elek első statisztikáiból tudjuk, sőt, már a XVIII. században is.” Bánffy Miklós gróf pedig, aki 1926-ban Budapestről visszaköltözött az elcsatolt országrészbe, hogy tevékenyen segítse a kisebbségi kultúra és közösség fennmaradását, trilógiájában nagyszerűen írja le, miként játszotta el a magyar arisztokrácia és a hihetetlenül korrupt közigazgatás Erdélyt, adta el a fontos földterületeket is a Bukarestből pénzelt pópáknak. „Ez a bonyolult megközelítés, amely egyébként az egyedül egészséges, mindig sokkal nehézkesebb, mint egy jelszóba csomagolt szemlélet, amely a mindnyájunkban meglévő alantasabb ösztönökre épít.” Ezen boldog nációk kultúrával felül tudnak kerekedni, a boldogtalanokat viszont elragadják a démoni ösztönök. Ez mindig tragédiához vezet, és ebből nagyon nehéz kimászni – állít fel kórképet a pszichológus.

A múlt feldolgozására az iskolák elvileg képesek lehetnének – ad hozzá terápiát is –, ha nem a tananyagot hajszolnák, hanem azt tennék, ami a legfontosabb: beszélgetnének, drámajátékot játszanának. „Számtalan módszer van ma már, amivel nem egy nagyszerű magyar iskolában élnek is: kooperatív feldolgozási technikák és hasonlók. Ezeket kellene tanítani a pedagógusok számára.” De tisztában van vele, hogy ez nem szakmai feladat. A legsúlyosabb nemzeti kérdések megoldása lehetetlen a politikai erők akarata és konszenzusa nélkül.